Irodalmi Szemle, 1988

1988/5 - LÁTÓHATÁR - Dušan Mitana: A gombák illata (elbeszélés; Illés Anna fordítása]

472

— Hát persze. Hiszen most is beszélünk — mosolyodon el, és a kislány fülébe fújt.

— Jaj, csiklandoz! — törölte le a könnyeit a kislány.

— Most pedig indulás aludni.

— De apuci...

— Semmi egyezkedés. Ebéd után minden gyerek alszik.

— Pisilnem kell.

— Megint kezded?

— De igazán pisilnem kell.

— Akkor fuss, de villámgyorsan.

A kislány a közeli bokrokhoz ment, és amikor visszatért, egy gyűrött újságot szorongatott a kezében.

— Apuci, eregessünk papírhajót. Nézd, találtam papírt.

Meg kellett ígérnie, hogy ma is elmennek hajókat eregetni, mint tegnap, de nem a szüntelenül csobogó patakhoz, hanem a tóhoz, amely méltóságteljesen, mozdulatlanul áll. Aztán egy fiatal tölgyfa árnyékába vitte a plédet, és lefektette a kislányát. Egy pillanat alatt elaludt.

A közelben egy gyerekkocsit pillantott meg, egy csecsemő feküdt benne mozdulatlanul, tehetetlenül, és tágra nyílt szemmel nézett felfelé. A férfi elmosolyodott — a tenger emléke. Hát persze. A csecsemő is a tengert nézte, a fölöttünk húzódó tiszta kék tengert; apró gyermekkorunktól gyönyörködünk hullámaiban.

Sokáig nézte alvó kislányát. A bal oldalán feküdt, arcát a tenyerébe fektette, sovány hátából úgy emelkedtek ki a lapockái, mintha az elkorcsult szárnyak emlékét őrizték volna. Köztük izzadságcseppek gyöngyöztek. A nap sugarai

a kislány arcára hulltak, csak a szája és az álla volt árnyékban. A férfi odébbtolta a gyerekkocsit, hogy a nap ne süssön a lánya szemébe. A fűben egy katicabogár mászott, de a férfi kezének árnyéka elriasztotta: ijedten felreniilt /w orra előtt egy aprócska pók hintázott, és

ereszkedett. A ferü vaktaban^g-ý homlokára esettj és sietősen bemászott elszakította a_1f9Iundorodva lefújta. Ez az epizód elrontotta a hangulatát. Egész é?uíleben gyűlölte a pókokat.

Ismét hatalmába kerítette a Viera iránt érzett harag. Azt megértette, hogy a felesége nehezen viselte a hűtlenségét, bár mindössze egyszer lépett félre, azt azonban nem tudta megérteni, hogyan gyűlt össze a szívében annyi harag, hogy a bosszúhoz a lányukat használja fel, akit ugyanúgy szeret, mint ő. Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani, gondolta elkeseredve, és előhúzta a zsebéből a szappanbuborékos dobozt. Reggel vette a lányának, bár sejtelme sem volt róla, mi az. A neve kapta meg: Bublifuk. Szappanos oldattal teli aprócska zöld henger volt. Fehér műanyag kupakja aljára kör alakú drótot erősítettek, amely belesüllyedt a folyadékba. Ha kiemelték és belefújtak a kis körbe, színes szappanbuborékok repültek szerteszét, ugyanolyanok, amilyeneket régen a gyerekek fújtak szalmaszálon szappanos vízből. A kislánya mindössze három percig örült az ajándéknak. Csodaszép szivárványszínű buborékok szálltak a levegőben, ezernyi színben pompáztak a nap fényében, ám az első érintésre szertefoszlottak. A kislánynak ez gyorsan kedvét szegte.

— Mit ér, ha nem foghatom meg — mondta szemrehányón. — Miért nem foghatom meg?

— Ezt csak nézni lehet — magyarázta az apja.

— Akkor nézd — felelte a kislány, és többé ügyet sem vetett a buborékokra.

Igaza van, ez valóban nem gyereknek való játék, mosolyodott el a férfi, és

elhessegetett a lánya orráról egy legyet. Közönséges csalás. Akárcsak az én