Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - Zs. Nagy Lajos: Korhely káprázatok (elbeszélés]
452 ezt viszont sohasem bocsátom meg szeretett napilapunknak, ámbár tudom, hogy cikkem nem volt világszínvonalú. Ezután már ment minden, mint a karikacsapás: azt talán tudod, hogy az érettségi után elmentem tanítani, elemi iskolásokat, természetesen, s rögtön szert tettem két jó barátra, az egyik egy erdész volt, akkora, mint Muhammad Ali, a másik a nemzeti bizottság elnöke, picike, mint Borsszem Jankó, abban azonban megegyeztek, hogy rengeteget tudtak inni, és ha nem akartam, hogy kiközösítsenek, sőt hogy a faluból kinézzenek, velük kellett innom. Rengeteget. Minden este részegen érkeztem haza, apám, szegény, már be akarta hegeszteni a számat, szerencsére elvittek katonának. Az isten verje meg! Hogy én mennyire akartam katona lenni! A sorozó orvosok először istentelenül sokat tűnődtek fölöttem, mert állítólag túl magas volt a vérnyomásom, végül elküldték Szliácsra, kardiogramra, s csak utána vittek el katonának, amikor kiderült, hogy lényegében kutyabajom. (Azt hiszem, ha nem vittek volna el katonának, öngyilkos lettem volna!) Meg is bántam, mint a kutya, ha (mennyit is?) tizenkettőt kölykezik. Az első évben marha jó katona voltam. Tornából egyes. Politikai tudományokból egyes. Lövészetből egyes. Kettesem csak motorszerelésből volt, de azért én lettem az egyik első példás katona. Ám utána jött a második év, s akárcsak Petőfi, a káplárságig vittem. Figyelj ide, Rózsi! Tudod, hogy én valamikor bokszoltam, mégpedig nem is rosszul, de ilyen kutya mérkőzésem sose volt, mint amilyen most van közöttem és az Állam között! Szerintem az Államot azonnal diszkvalifikálni kellene, vagy legalábbis a menedzsereit. Képzeld, ott ül a ring sarkában, mögötte ott a rendőrség, a csendőrség, az egész jól felszerelt hadsereg, léglökéses vadászgépekkel, barom nagy bombázókkal, radarokkal, rovarirtószerekkel, ezredesekkel, tábornokokkal, ott vigyorog a sarokban, a szorító másik sarkában meg ott ülök én, a két puszta öklömmel, mert már bokszkesztyűre sem futotta (egy pár hatszáz koronába kerül!), az orromat dörzsölgetem, s arra gondolok, hogy a következő menetben ki kell őt ütnöm, mert másképp végem, és akkor jön, átjön a túlsó oldalról egy profi állami kocsmáros, és pálinkával kínál, azt mondja, nem vagyunk mi ellenségek, csak ellenfelek, de én ezt most nem tudom neked revanzsálni, mert nekem nincs pálinkafőzési monopóliumom, mint neked, nekem még kesztyűre sincs pénzem, és ha most ezzel a csontos öklömmel ripityára verem az Állam állát, az nem azért történik, mert én államellenes fickó volnék, csak mert ennyire lerobbantam. Rózsi nevet, és megsimogatja a homlokomat. — Ne nevess, Rózsi, mert ez a menet az enyém lesz, helyesebben az enyém lett, így előre bejelentem, hogy ne izgulj. Gong. Föláll az Állam iszonyú magabiztosan, mert azt hiszi, hogy már sikerült engem teljesen leitatnia, és jön felém nagy hülye lengőkkel, én meg alig mozdulok ki a sarokból, csak dupla fedezékbe vonulok, nem tud eltalálni, illetve ha talál is, az énnekem semmi, a két nagy puha kesztyűje szinte hűsíti az én átforrósodott, meztelen öklöm, tántorgok veszettül, a borókapálinka épp most kezd hatni, de a reflexeim még jól működnek, az Állam nem tudott eltalálni, sőt egyszer valahogy eltűnődött, s akkor én vittem be egy szép csapottat a bal szemére, rögtön fölhasadt a szemhéja, csörgött a szép piros vére, a bíró leállította a menetet, nézegette őt egészen a gongütésig. A következő menet azonban tisztára az övé lett, már az első másodpercben eltalált egy balhoroggal, le kellett üljek, amíg a bíró nyolcig számol, nem nagy kedvem volt ezt a menetet végigcsinálni, de azért föltápászkodtam (és újra dupla fedezékben) meghallgattam, hogy miket pofázik gongütésig.
