Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - Zs. Nagy Lajos: Korhely káprázatok (elbeszélés]
451 — Nos, figyelj ide, kedvesem! — folytatta az orvosnő, s furcsán összevonta a szemöldökét. — Noha már szinte vártam rád, csak abban az esetben vállalom el a kezelésed, ha elfelejted azt, hogy iskolatársak voltunk, s minden utasításomat teljesíted, tanácsaimat megfogadod! Oké? — Magázzalak is? Rózsi elnevette magát. — Az éppenséggel nem kötelező. Viszont azon túl minden, amit mondok. Egyébként fölösleges időtöltés volna az egész. Mikor kezdünk hozzá? Bánó zavarban volt. — Azt én tudjam? — No jó, most éppen van három szabad órám. Tehát már el is kezdhetjük a beszélgetést. Azután pedig minden szerdán és pénteken. Feküdj le ide a sez- lonra! így. Egyszóval csak sezlon, nem kerevet, motyogta gondolatban Bánó, és hanyatt feküdt. — Ugye jó hűvös a tenyerem...? — mondta halkan az orvosnő. — Hunyd be a szemed! Most számolok ötvenig. Utána kezdjél hangosan gondolkozni. Hogy miről? Mondd el nekem, mikor ittál először szeszes italt. Milyen körülmények között. Mit: sört, bort, pálinkát? Sósborszeszt? Figyelj: most bekapcsolom a magnót. Milyen zeneszámot hallasz? Nem arra vagyok kíváncsi, hogy ki a szerzője, hanem hogy tetszik-e vagy nem. Tehát: egy, kettő, három, négy, öt... tizenöt ... negyvenöt... negyvenhat... negyvenkilenc, ötven. Kezdheted! Valamilyen Chopin zene szólt — nagyon halkan. Bánó kezdett elálmosodni. A halántékától az orvosnő keze átmelegedett. Lassan forgott vele a világ, s ő akaratlanul beszélni kezdett. — Először akkor voltam részeg, amikor az oroszok bejöttek, negyvennégyben (tudod, ez volt a felszabadulás), tízéves voltam akkor, s nem is az alkoholtól rúgtam be (noha azzal is megitattak, méghozzá rummal), hanem a mahorkától, ez egy orosz dohányféleség, amit újságpapírba tekernek; körülbelül harminc orosz katona jött be a szobánkba (háromszor három méteres szoba volt), egyikük befáslizott fejjel, a fáslin átütött a vér, iszonyú szomjas volt, az asztalunkon meg ott állt egy liter tej, rögtön meg akarta inni, de az egyik hajtársa, valami tisztes, kiragadta a kezéből, s nekem adta, hogy kóstoljam meg, feltehetően azt gondolta, hogy mérgezett, én nyugodtan lenyeltem vagy három kortynyit, utána a sebesült megitta az egészet, aztán a pufajkája belső zsebéből kivett egy fiaskót, és kényszerített (még a géppisztolyát is rám fogta — gondolom csak tréfából), hogy igyák belőle. Megittam a felét, persze prüszkölve és öklen- dezve; közben a mahorkától akkora füst lett a szobában, hogy már egymást sem láttuk, és én alaposan berúgtam. Az oroszok közben mindenféle konzerve- ket melegítettek a tűzhelyen, hol kimentek, hol bejöttek, az újonnan jöttek lövésre tartott géppisztollyal benéztek az ágy alá, a szekrénybe és a szekrény alá, fölé, nem rejtőznek-e ott holmi fasiszták, de én már akkor tökrészeg voltam — először életemben. No azért nem azt akarom mondani, hogy a felszabadulás tett alkoholistává. Másodszor gimnazista koromban rúgtam be, tehát mintegy tíz évvel az első részegségem után, ugyanis fölkerestem Harmos Károly festőművészt, azt hazudtam neki, hogy az Új Szó munkatársa vagyok, és hogy riportot akarok róla írni, persze hogy nem voltam az említett újság munkatársa, de riportot tényleg írni akartam a művészről, nagyon kedves volt hozzám, megmutatta a képeit, és minden képe előtt megkínált egy kupica diópálinkával (azt hiszem, a világ legjobb pálinkája, amit sajnos, azóta sem ittam), a végén nem találtam vissza az internátusba, azt hiszem, valahol a Szigeten aludtam, a Jókai-kert kerítése mellett, de másnap azért megírtam a riportot, amit az Új Szó nem közölt —
