Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - Zs. Nagy Lajos: Korhely káprázatok (elbeszélés]
450 — Ugyan, eredj már! Én, a jelentéktelen körzeti orvos? Magamon se. Hiszen én vadabb alkoholista vagyok, mint te. S mintha demonstrálni akarná a mondottakat, először a saját poharát töltötte tele, kiitta, újra töltötte, s csak azután öntött Bánónak is. Bánó most már szürcsölgetve itta a konyakot, s közben elnézte barátja püffedt, szederjes arcát, a fotelben elterpeszkedő nagy, tohonya testét. Hát ez bizony jól kinyírta magát, gondolta, s csodálkozott, hogy ezt csak most veszi észre, holott ha futólag is, elég gyakran találkoznak. — Tudod mit? Gyere el te is! — Hova? — Hát a Rózsihoz. Elvonóra. Az orvos nagy nehezen föltápászkodott, s dülöngélve a telefonhoz ment. — Én már elkéstem, pajtás — mondta rekedt hangon —, jó, ha egy fél évem van még hátra. — Micsoda? — kiáltotta Bánó szinte sikoltva. — Mit locsogsz itt? Az orvos legyintett. — Cirrenosisom van. Tudod mi az? — Fogalmam sincs. — Májzsugor, májzsugor, májzsugor — kiabálta Beke doktor részeg hangon, és tárcsázni kezdett. Bánó nem is figyelt a telefonálásra, titokban újra töltöte s kiitta a poharát. — Szerdán fogad — közölte az orvos, s visszasüppedt a fotelbe —, de nehogy részegen állíts be hozzá! Bánó szomorú volt, kerülte az orvos tekintetét. Beke széttöltötte a maradék konyakot, azután hatalmasat ásítva felállt. — No idd ki, aztán mars haza! Reggel korán kell kelnem. A bejárati ajtónál Bánó szokatlanul hosszan rázogatta barátja kezét, annak ez feltűnt, s idegesen visszarántotta. — Menj a pokolba. Ne félj, te sem élsz sokáig! • • • Rózsi valóban nem emlékeztetett a hajdani csitrire, olyan méltóságteljesen jött lefelé a lépcsőn, mint egy operettprimadonna. Bánó már azt várta, hogy csókra nyújtja a kezét és dalba kezd, ehelyett teljesen váratlanul s tiszta orosz módra átölelte és háromszor arcon csókolta őt. — Végre eljöttél! — mondta, és karon fogta Bánót. — Gyere, fölmegyünk az irodámba! Tudod-e, hogy sokat gondoltam rád mostanában...? Különösen ha azt láttam, hogy részegen kóvályogsz mindenféle szörnyűséges alakkal. Jobb sorsot érdemelnél... Bánó egyenlőre nem jutott szóhoz. Az iroda nagyon elegáns volt, diófa burkolatú falak, kényelmes székek, fotelek, még egy kerevet is, ettől teljesen elmúlt a beszélhetnékje. De most végre alaposabban szemügyre vehette hajdani iskolatársnőjét: az arca tulajdonképpen nem sokat változott, ugyanaz a szép, kicsit mongolos, merész tekintetű, sötét bőrű arc volt, mint régen, csak fekete szemében volt kevesebb huncutság, sőt mintha némi szomorúság is lett volna ezekben a szemekben, viszont az alakja... arra bizony nem volt könnyű ráismerni: Először is magas volt. Bánónak olyan érzése támadt, hogy még nála is magasabb, ami persze képtelenség, hiszen ő pontosan száznyolcvan centi. Annyi biztos, hogy megnőtt. S milyen karcsú! Biztos, hogy nem szült még. Bekétől elfelejtette megkérdezni, hogy férjnél van-e. Jegygyűrűt nem látott az ujján, de hát ez nem jelent semmit.
