Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Zalabai Zsigmond: Tsúszástükör
442 HOLNAP Tisztelt Szerkesztőség, ki nekem (lévén én szellemi árva) Nevelőatyáml Kedves Holnap, ki nekem (lővén mégiscsak én az idősebbik árva), édes egy árva Öcsikém! Tisztelt Maguk! Kedves Gyerekek! Olvasgatom — némi söröknek a kíséretében: egy korty, egy harapás, egy korty, egy harapás — az Irodalmi Zsemle, akarom mondani: Irodalmi Sem Le (Sem Föl), azazhogy a Birodalmi Szemle, vagyis hát — a Múzsád nemjóját! — az Irodalmi Szemle 1987-es utolsó ()ézuska? Télapó? küldte) számát, melyet a szlovákiai magyar litera-túra legmozgékonyabb olvasója, a telente kétlábú, nyaranta kétkerekű postás néni tsúsztatott be zöld színű postaládámba. Mikéntha adakozó hívő százast a perselybe — az Or, vagyis hát megboldogult nagy írónk, Tsúszó Sándor tiszteletére. Akire végre felnézhet a toll mai embere, aki nagy elődöket nemhogy a csehszlovákiai magyar iroda-lomban, hanem még az irodalomban sem igen mondhatott a magáénak. Minél tovább olvasom azonban a Holnap-beli írásokat, annál inkább érzem, hogy a szerkesztőségi szándék félrersá- szott valahol. A Tsősző-palota (amit pedig föl kell építenünk, mint Ady ama Templomot) így hát nem hogy magasabbra emelkedne bennem, vissza tsuszamlanak falai az alapokba, amelyekből — mint az az életben is megesik (olykor) — kispórolta valaki a cementet. Azokból az írásokból ugyanis, melyeket Tsúszó Sándorról eleddig közöltek, nem tudtam megállapítani, mi bennük a hiteles tény; illetőleg, hogy mi az ilyen-olyan- amolyan indítékú és célzatú tsúsztatás. Olvasom tehát a Tsúsző-szemlét, és csak nem tudok zöldágra vergődni magamban nagy írónk életútjával és jellemével. Tudni — Gyerekek! — tudni szeretném tehát, hogy: 1/ Tsúszó Sánodr vajon simán haladt-e, simán tsúszott-e Nemes Céljai felé; 2/ avagy pedig olyan volt-e útja, mint a gépkocsié, amely — tsúszást kapván — a valóság kemény fáiba ütközik, az útnak hol a jobb, hol meg a bal oldalán; 3/ továbbá: jármű volt-e egyáltalán ez a nagy írónk, avagy pedig út, amely ugye (Dél-Szlovákiában, telente főleg, azaz nyáron is) tsúszósabb a Tsőszőnál; ámbár noha mindemellett sem kétli persze senki, hogy azért boldogabb jövőbe vezet; 4/ netán hogy Tsúszó úgy tsúszott-e a nehézségek közepette [amelyek ugye, mint az lenni szokott, részben objektív, részben azonban szubjektív nehézségek), mint a giliszta, araszolván csupán a talajon ön- tudatlanul; 5/ avagy éppen fordítva: áttsusszant-e a Rubikonon; 6/ s hogy szavai, befogadtatván, úgy tsúsztak-e olvasóinak, mint ízletes kenyér, mint finom bor az éhes torkokon; 7/ avagy netán hiba tsúszott Tsúszó Sándor számításába valahol, s emiatt aztán csak ísűszofr-mászott zavarodottan és minket zavarón. Tudom, tsúszós terep az ilyesféle emberiírói jellemdolgok megítélése. De megkerülhetetlen. Merthogy az irodalom végül is nem tsúszka, nem viháncos pöttömök, hanem meglett írók: próféták, váteszek, prédikátorok, néptribunok, erkölcscsőszök — egyszóval: felelős, komoly férfiak terepe. Nem tsuszgorálás céltalanul — föl, le; le, föl. Hanem — az újabb esztétikák „bcvk"
