Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.

HOLNAP

441

félsz? Hát szar ember vagyok én? Besúgók vagyunk mi? Császári seggnyalók vagyunk? Miért nem bízol meg bennünk, a keserves mindenedet, tudjuk, hogy nálad járt a küldönc, mit üzent Kossuth?

— Nyugodj meg, Mihály, nem küldönc volt az, hanem unokaöcsém. Tanulni indult külhonba, búcsúzni jött, ő járt nálam a múlt héten.

— Nem jársz túl az eszünkön — indulatoskodott tovább Koller Mihály: — Hírt is hozott bizonyára, azt mondd el nekünk!

— Keveset — egyezett bele a dédapád — majdhogy semmit nem hozott. Annyit, hogy gyűlik a harag, nő az elkeseredés. És hogy felmentő sereg ss Erdélyben, se másutt egyelőre nincs.

— Nem igaz, be akarsz csapni bennünket — ellenkezett tovább Koller Mihály. — Be akarsz csapni, de a keserves mindenét, már te is meg akarsz téveszteni bennünket?

Ebben a pillanatban váratlanul — ahogy később mesélte a dédapád — ordítás hallatszott a tűz felől. Parancsoló, fájdalmas, állati erejű ordítás. Két legény az ital hatására összeakaszkodott, egyikük a csizma szárából elővett késsel vállon szúrta a másikat.

A falu óriási kört vont a tűz köré, a kör közepén, izzó fahasábok mellett állt az egyik legény, legörnyedve, ugrásra készen, kezében hatalmas kés villogott. A másik — nagy darab, vállas fiatal ember — mindenképpen rá akart ugrani, erővel próbálta meg magát kiszabadítani a reá csimpaszkodók öleléséből, vállán a fehér inget pirosra festette sűrű, lassan csordogáló vére. Akár egy klasszikus szoborcsoport. A falu önpusztító, képtelen-őrült erejének emlékműve. A megbabonázva, mozdulatlanul bámuló falu, ölén a két dühöngő fenegyerekkel.

— Aztán egyszeriben vége lett a felbolydulásnak, a hadonászó legény kezéből valaki hátulról kiverte a kést — emlékezett vissza dédapád. A falu, amilyen hirtelen indulatba jött, ugyanolyan hirtelenséggel le is csillapodott. Koller Mihály is nyugodtabban fordult dédapádhoz.

— Tudom én, Sándor, hisz’ tudom — mondta békülékenyen. — Tudom, hogy mindenki kénytelen kétszeresen is vigyázni a bőrére. Kilenc év várfogság nem kis dolog, bocsásd meg, ha türelmetlenkedtem. Hanem azért ha megtudsz majd valamit, és ember kell hozzá, tudd, kinek szólj.

— Elkésett az már, Mihály — szólt vissza csendesen dédapád. — Amikor kellett volna, amikor menni kellett volna, nagyon is csendben voltál.

Erre Koller Mihály nem szólt egy szót sem. — Nem volt, aki szóljon — mondta azután, sokára. — Meg aztán gondolta volna az ember, hogy ez lesz belőle?

— Engem azért már ne okolj, Mihály — válaszolta dédapád. — Vannak időszakok, amikor mást nem lehet kezdeni, túl kell élni őket. Amennyire a sors megengedi, károsodás nélkül, jő erőben. Ez a legtöbb, amit az ember ilyenkor tehet. Talán ez a mostani is olyan időszak. — Ezt már akkor mondta neki dédapád, amikor a sötétben együtt ballagtak a falun keresztül hazafelé.

Nem tudnád megmondani, miért jutott most eszedbe ez a történet. Talán a fejfa láttán, igen, egészen biztosan: a temető mellett elhaladtatokban épp az öreg Koller Mihály frissen állított, faragott fakeresztjére láthattál. Az öreg ravasz- kás, vitára mindig kész arca villant fel előtted, s benned a tudat: szép, parasz- tian egyszerű nekifeszüléseinek sora már a múlté.

Dédapád továbbra is mozdulatlanul, szót nem ejtve ült a bakon. A buja határban aprócska pont lehettetek, amely könnyen kiszámítható, tiszteletre méltó igyekezettel haladt valami cél felé.