Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
440 HOLNAP na a kerékagy beletörődő roppanásait. Csöndben, magába zárkózottan ült a kocsi elején, te a lábadat lógattad le a kocsi oldalán, és egy gyermekdalt dúdol- gattál. A határban csend volt, felszabadult, nyár eleji, tiszta csend. Mindez abban az évben történt, amikor különösen jó haltermés volt a folyóban. A természet mintha kárpótolni akarta volna a falusiakat a szűk esztendőkért, mindenütt fehér hasú, csillogó pikkelyű halak ficánkoltak a fodros vízben. A halászok iszákjai szakadoztak a bőséges fogástól, rostonsült halak illatával telt meg a falu. Az emberek elégedettek voltak, jókedvűek, nagyokat ittak a bőséges lakomákra, nótázással telt meg ekkortájt a környék. Egy este a falu szélén, a gyümölcsöskerteken túl, fiatalok tüzet gyújtottak, ölnyi vastag fahasábok omlottak hamuvá a tűz lángjaiban, izzón nyelvelt a tűz, nyújtózott a párás, csillagos ég felé. Fénye belopózott a házat közé, a faluba, amelynek máskor csöndes, pilledt szögletei ritkán hallott dallamoktól váltak hangosakká. Általános volt a vidámság, a tűz köré gyűlt a falu, a lányok énekeltek, a legények jókedvükben tüzet ugrottak. Dédapád is ott volt a vigadozók közt, a férfiak sorában, hátul. Kézről kézre járt a bütykös az érdes férfikezekben, csendesen morogtak, halk torokhangon beszélgettek a férfiak. — Azt mondják, Sándor — fordult oda egyikük dédapádhoz —, újra sorozni fognak. Ember kell a császárnak. Dédapád nem válaszolt, egyet húzott csak a bütykösből. — Mondják, Sándor, háború lesz — folytatta az ember. — Nem nyughat a császár, megint háborúzni akar. A beszéd hallatán újabb férfiak jöttek köréjük, megvitatni, fülelni a híreket. Néhányan mindjárt közbe is szóltak, a leghangosabb a nagybajuszú Koller Mihály volt közöttük. — Háború lesz, emberek, meglátjátok, elvitet újra a császár, végigverekedhetjük a világot megint. A jókedvű dalolás rideg kontrasztként csapódott az elfáradt dobhártyákra. A férfiak erős hangon egymás után kérdezték a jövőt. — Mondd már, Sándor, a keserves mindenedet — mordult föl Koller Mihály — mondd már, amit gondolsz, te vagy közöttünk a világot járt, mondd már, mit várhatunk. — Nem tudom, Mihály — felelte csendesen a dédapád. — Igazán nem tudom. Bárcsak tudhatnám, elmondanám mindnyájatoknak, bárcsak világos volna előttem a jövő. — Nem hiszem, Sándor — hördült föl a másik —nem hiszem el, hogy semmit nem tudsz. Sok mindent tudsz te, tudnod kell, miért nem mondod el nekünk? Azt hiszed, nem tudjuk, hogy a múlt hónapban is járt nálad küldönc? Azt hiszed, vakok vagyunk, nem látjuk, ami a sötétben, a hátunk mögött történik? Azt hiszed, mi viaszos füllel járunk a világban és nem tudjuk, hogy Kossuth apánk hatalmas sereggel már ott van az erdélyi havasoknál? Hogy Petőfi is hazajött, és csak arra várnak mind, hogy Kossuth kibontsa a zászlókat, és a nemzet élére álljon? Miért nézel le minket, Sándor, hogy csak egyszerű parasztok vagyunk, miért nem osztod meg velünk, amit tudsz, mit üzen Kossuth apánk? Dédapád arca kifejezéstelen maradt. — Nem tudom, Mihály, igazán nem tudom. Becsületszavamra, még annyit sem tudtam, amennyit te most itt elmondtál. — De fenn hordod az orrodat! — tört ki az indulat Koller Mihályból. — Beszélj, a mindenedet! Jogunk van hozzá, hogy tudjuk, mire számíthatunk! Vagy félsz, a rohadt mindenét ennek a világnak, mitől félsz, azt mondd meg, mitől félsz, ha velünk vagy? Hogy besúgunk a policájnak, a ménykő csapna mindahányba, ahol csak egy van belőlük? Hogy feladlak a jegyzőnek, attól
