Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
434 HOLNAP „Egészséges vagyok és jól érzem magam. Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni. Feladó: B. József honvéd, Miskolcz, tábori pósta fiók 149, Ellenőrizve 1943 VI. 27.” Teljesen lehengerelnek az emlékek, e lapok mellett nem tudsz, nem akarsz másra gondolni. Ogy érzed, mindennemű ebbéli igyekezeted hiábavaló is volna, e lapok érdes sorai mellett minden jőlfésült szöveg hamisítványnak, igaztalannak hatna. A legkorábbi, valahol a Don mellett írt lap villan fel előtted. „1943 II 26 Kedves Pistám Az öcséd Józsi nagyon kért hogy tudassam veletek hogy jól van találkoztunk A családommal is tudasd ha előbb kapod a levelet hogy kaptál tőlem Jól vagyunk neagódjatok majd lesz valahogy Sokszor ölel barátod Sanyi öcséd is F. Sándor hv 211/68 ellenőrizve” A remény — fut át rajtad a meghatározás és otthonosan telepszik be a Jól ismert, sokszor hallott fogalmak közé. A remény írathatta ezeket a sorokat, szőtte a bennük feszülő, lehetetlen elképzeléseket, mint ahogy az hozott ki most téged is ide, az út szélére. Elédbe tárja lehetőségeit, a menni vagy maradni kínzó alternatíváját s az illúziót, hogy életed nem egy helyben topog, hanem — ha mégoly észrevehetetlen, megfigyelhetetlen lassúságai is — halad valamiféle kifejlet, valamilyen megoldás felé. Szorongásodat nem enyhíti az emlékezés sem, félő, hogy hosszabb ideig az út szélén álldogálva magad is valami olyasfélét érzel majd, mint apád, nagybátyád érezhetett, a tartós ráhatások mindenkori lehetséges eredményét: sokáig az út szélén állva, magadat az út szélére szorítottnak látod. Kutatod magadban az érzés gyökereit, meddő igyekezet. A falu régi, üldözők elől menekülő lakói érezhették hasonlót ugyanezen az úton. Nekik talán volt hová menekülniük, neked — önmagad elől — nincs. A határ izzik csak kiégetten, egykedvűen körülötted, s te hiába szeretnél fel-felbuzduló kételyeidre a többi ember módján reagálni. Igyekezeted takaréklángra állítod, s mint hasonló tanácstalan helyzetekben mindig, most is dédapádra gondolsz. Száz éve is elmúlt már, hogy dédapád megjelent ezen a tájon. Fekete ünneplőben jött, hófehér, frissen keményített ingben, ős érdeklődve ment végig a falun. A lépései kemények, határozottak voltak, újonnan talpalt csizmáin napsugarak táncoltak. A falu érdeklődve vette szemügyre az idegent — ünnepnap volt éppen —, a kemény parasztember-tekintetek sisteregve találkoztak a parcellák határain. Dédapád egyenes tartással, büszkén lépkedett az utcán. A táj mintha ráhajolt volna, a dús-zöld vidék sejteibe zárta volna őt. Ö a természetet értő emberek biztonságával megérezte ezt: megállt a Felvég hirtelen útkanyarulatában, közvetlenül egy keménnyé száradt keréknyom szélén, és azt mondta: itt maradunk. Dédanyád arcára megkönnyebbülés ült, az öröm domborai kisimították a fáradtság ráncait. A kocsihoz ment, letérdepelt a földút szélére, hálát mondott, azután birtokba vette a szűkebb környéket: levezette az állatokat a folyóhoz, megitatni. Dédapád összehúzott szemmel tovább vizsgálta a falut. Tekintete lassan, fontolva haladt portáról portára, s ahol a kerítés fölött a gazda arca is megjelent, tekintetével vallatóra fogta azt is. Eltartott jó ideig, míg befejezte. A falu — a középpontjában álló haranglábtól számítva — három irányban is nekilendült a világnak. Az Alvég felé győzte a legtovább szusszal, arrafelé nyolcvan portát is megszámlálhatott dédapád. A Felvég és a Szög irányában már szeré-
