Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.

HOLNAP

435

nyebb volt az igyekezete, negyven-negyven zsúpkalapú ha jutott arrafelé. Dédanyád dolga végeztével odament hozzá, és megfogta a karját.

— Ez lesz az otthonunk — szólalt meg akkor dédapád, és egy takaros, zsúptetejű házra mutatott a falu innenső szélén. A ház nagyobbacska, szabálytalan alakú, puszta telken állt, és akkoriban éppen vevőre várt. Ablakai, ajtaja zárva, beszögelve, látszott rajta, hosszabb ideje nem lakja senki. Jókora ház volt, négy-öt helyiség is lehetett benne, két kéménye közül a nagyobbik omladozva, magába roskadtan emelkedett a tető fölé. Homlokzatának vakolatát is kikezdte már az idő, fecskék jövés-menése enyhítette csak szomorú elhagyatottságát. Körülötte a telek üres, vad füvek nőtték be; jő ötvenméternyi szökelléssel futott a szomszéd utca széléig, két csipkebokor és egy vadkörtefa együtteséig.

— Ez lesz az otthonunk — ismételte meg mondandóját a nyomaték kedvéért dédapád, azután sarkon fordult, és elindult megkeresni a tulajdonost. Dédanyádnak eszébe nem jutott volna, hogy kételkedjék a szavában, csendes megnyugvással vette tudomásul a döntését, és türelemmel várta, amíg fekete ruhába öltözött alakja újra fel nem tűnt az utcán.

Göröngyös földút volt ez az utca, amelyet most dédanyád tekintete simogatott. Kisebb-nagyobb kátyúk szegélyezték, helyenként előbukkanó, régebben feltöltésre odahordott kőtörmelék-kupacokkal. Az út állapota a felvégi részen volt a legjobb, két oldalán itt is gyakorta fellelhető apró gödör-víztükrökkel, kacsák, libák helyével. Az út mindhárom irányból a harangláb körüli apró dombra kúszott föl, a három szár ott összefonódva, mint ünnepi processzió együttesen, szétválaszthatatlanul futotta körül az ódon kőtornyot.

Dédapád az Alvég felől jött meg egy alacsony, nagybajuszú emberrel. Odamentek a házhoz, a kis ember fontoskodva, apró személyét méltóságteljesen hordozva járta körül velük többször is a házat, sort kerítve rá, hogy közben részletesen, cirkalmasan elmondja az előző tulajdonosok hosszú, szomorú történetét.

— Elég — állította meg őt dédapád, miután mindent meghallgatott, megnézett. — Most bemegyünk az első szobába, és helyben kifizetem magát.

A kis ember arcára öröm ült, buzgón tartotta a markát dédapád elé. — Ügy — mondta dédapád az elszámolás után. — Akkor hát megegyeztünk. Isten áldja az urat, köszönöm, hogy idefáradt, és megmutatott nekünk mindent. Az írást majd holnap megcsináljuk a városban — s kikísérte az apró embert a telek széléig.

Dédanyád felszabadult örömmel vette birtokba a házat. Az ura még jóformán le sem vetette az ünneplőjét, már apró, fehér függönyke feszült az ablakon, frissen keményített varrottas terítő az asztalon. — No — mondta dédapád, ahogy lehúzta csizmáját az e célra idementett faalkalmatossággal —, már ez jól van így, hogy van hová leülnie az embernek! — megmasszírozta erősen elfe- héredett, meggémberedett lábát. — Elhelyezem az állatokat, azután lerakodok a kocsiról.

Dédanyád örömmel a tekintetében hallgatta szavait, és kipirult arccal figyelte, ahogy a hideg ház kezdett otthonszagúvá melegedni. — A sublótot — kérdezte dédapád —, mit szólnál, ha a sublótot ide tenném, a két ablak közé?

Nehezet dobbantak dédapád léptei, ahogy a szekérről újabb és újabb bútordarabok vándoroltak be, dédanyád sürgése a hátulsó házban rendet lehelt maga után. — Holnap meszelünk — szólt ki dédapádhoz —, mihelyt megjössz a városból, hozzálátunk. A szekrényeket ne is tedd most a falhoz, holnap kivisszük, nincs mivel letakarnom őket.

— Most pedig diófát ültetek a ház elé — mondta estefelé dédapád, miután a berendezkedéssel úgy-ahogy elkészültek. Gyors, olajozott mozdulatokkal ásás-