Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
430 HOLNAP gondolataidra, befolyásolja döntéseidet; ha mélyebben magadba tekintesz, arra is rá kell jönnöd: vállalni akarod ezt a lépést, hurcolni magaddal hátrányait is, a most még felfedhetetlen, bár szükségszerűen jelenlévő méreg-kapszulákat, szeretnéd, ha életed egyenes folytatása lehetne valamiképpen a mostani döntésnek. Visszariadsz azonban attól, hogy elképzeléseidben túlságosan előre szaladj, megpróbálsz visszatérni a jelenhez. Izgalmad azonban nem csökken, valami megfoghatatlan, ezercsápű bizonytalanság vibrál benned, ajzza kételyeid: valóban ez lenne a határ, amelyet régebben annyiszor elképzeltél? A pillanat — az indulás nagyszerűségéé, az életbe lépés fenségéé? Huszonéves önmagad útrabocsátásáé? Érzéseid gomolyagában erős szál a félelemé. A bizonytalanságé. A várakozás izgalma valahogy más volt, reményteljesebb, nagyszerűbb. Sokat ígérő, színpompás, teljességet sejtető. S most ez az egyszerű lépés, a mechanika törvényeire támaszkodó, puritán mozdulat? Amely után a reményeket dédelgető gyerekemberből lehetőségek után futó felnőtt-játékká válsz? Kész ember vagy, mondják körülötted. Diploma a zsebedben, előnyös szerződés, elhelyezkedés ígérete, lehetőségek, perspektíva, amelyek a tucatelképzelések szerint egyenes irányú következményei lehetnek az előbb említett papírdarabnak. Széles út nyílik előtted, bátorság sem igen kell, hogy rálépj, elég, ha egyszerűen a tehetetlenség törvényére bízod magad, mint előtted már any- nyian. Az araszolgatás lehetősége, mint mások előtt, előtted is nyitva áll, ha megpiszkálod a realitásérzékedet: a nyüzsgéseké, ide-oda csapódásoké, cinkos vigyoroké is. Ha helyezkedsz, pozíciókat keresel és építesz, még jobb — hallod az életbe bocsátó tanácsokat, egy-két ügyes manőver egészében véve szintén nem megvetendő, majd belejössz, érzed a nyugtató vállonveregetéseket, nem nagy ügy az egész. Főleg: nem szabad ügyet csinálni belőle. Az élet rendje, mondják vállvonogatva, évente százezrek indulnak el ugyanígy. Válaszd ki a saját kis fiókodat, bútorozd be a legszükségesebbekkel — álarcokkal, ügyeskedéssel, hasonulni vagy meghasonulni tudással, a szótlan elfordulás rutin-képességével, fonalakkal, amelyek vezetnek valahová, tedd magad fontossá vagy játszd meg a fontosat, aztán: élj, élj, élj, élj. Haladj csak végig az ezerszer elismételt sztereotípiák útján, az emberi tucat-sorsok eredendően megszabott parabolaívén, egyedüli lehetőséged ez. Egyébbel ne törődj, különben is, nincs egyéb, amivel törődhetnél. Szélhámoskodj vagy légy becsületes, könnyed gazember vagy korlátolt erkölcscsősz, egyre megy: e kikent-kifent színjátékban porszem-semmiséged senkit sem érdekel igazán. Megriadsz a horpadt tanácsoktól, bratyizó vállonveregetésektől. Végső soron attól is, ami benned történik: huszonéves éned ideálmaradványainak tiltakozásától. Valahol a tudatod mélyén érzed, le kellene már végleg vetkőznöd őket, a megcsontosodott, matériává nőtt kísérteteket. A gátlásokat, a beléd nevelt- gyökereztetett korlátokat, értékrendeket. Az igazi világba lépés visszafogó pogy- gyászait, a mindenkori könnyű érvényesülés gátló akadályait. A nehezebb utak önmagad által gyártott útjelzőit. Talán ha nem volnál ilyen javíthatatlan idealista, gondolod, aki — eléggé el nem ítélhető módon — még önmagával szemben is moralizál. Talán ha nem lennél ilyen keményfejű, aki az előtte tornyosuló, gránitfalakkal övezett világtól is állandóan viszontkompromisszu- mokat követel. Erre gondolsz, bár megnyugtatni természetszerűleg ez a gondolat sem nyugtat meg. Érzed, nem látsz világosan, csak sejtéseidre, megérzéseidre hagyatkozhatsz, s be kell látnod, egyáltalán nem ismered a terepet, ahová most kilépni szándékozol. Újabb bizonytalansághullám kerít hatalmába, támpontok híján már-már látomásaid támadnak. „Ön X úr, igen, ön X úr?” — hajol feléd
