Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton I.
HOLNAP 431 egy többszörösen elhízott, szemüveges káder-pofa. „Végzettsége ... Äáá, igen, kitüntetéssel, nagyszerű, már vártuk önt, majd mi kézbe vesszük sorsának irányítását, egyet se féljen, bízza csak ránk magát. Ön a hatezer-hatszáznyolc- vankilencedik számú biocsavar lesz a mi kis rendszerünkben. Jegyezze meg, kérem, hatezer-hatszáznyolcvankilenc. Nem több, nem kevesebb, értettük egymást? Nálunk, kérem, egyenlőség és jogok vannak. Nem panaszkodhat, szolid kis hely. Ebből a biocsavar-fajtából csupán ezerkétszáz darab van a mi kis országunkban, becsülje meg hát magát. Határai hatezer-hatszáznyolcvannyolc és hatezer-hatszázkilencven, megértette, ugye, hatezer-hatszáznyolcvannyolc és hatezer-hatszázkilencven. Addig mozoghat, azon túl már a mások területe, világos, amit mondok? Körülményei, mozgástere beosztásának megfelelő, van kérdés? Nincs? Akkor hátra arc, indulhat, nálunk rend van és szervezettség, és még egyszer: be-csül-je-meg-ma-gát! Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni.” Elborzadsz a rád szabaduló képektől, érzékeidet megpróbálod más, elfogadhatóbb mederbe terelni, nem könnyű feladat. A feszültség fájdalommá nő benned, s hiába próbálod meg körvonalazni magadban, melyek azok a tényezők, amelyek megbénítják életerődet, tenniakarásodat. Úgy érzed, az út menti szárazra aszott fű kusza lenyomatai égnek lelkedbe. Csak állsz az út szélén, bátortalanul és sebezhetőén, s mint a nagy döntések meghozatala előtt mindig, bizonytalanságod bénító hatalma játszva lesz úrrá rajtad. A nap heve elől az árnyékba húzódsz, és egy öt évvel ezelőtt lejátszódott történet jut eszedbe. Nagyjából ugyanitt álltái, ugyanilyen bizonytalanul, várakozón, amikor hirtelen, mintegy a túlvilágból előpattanva egy autó állt meg előtted, s benne mosolygott: Júlia. Akkori, első találkozásotok története fut rajtad végig. — Elnézést — hajoltál zavart mosollyal a lehúzott ablak felé. — Elnézést, nem Ipolyságnak tart véletlenül? — kérdezted borzasztó ütődötten. Csodálkozó pillantást vetett rád. — Véletlenül — nevette el magát —, véletlenül éppen Ipolyságnak tartok — válaszolt jókedvű mosollyal. — Minthogy ez az út csakis oda vezet. — Igen — mormoltad érthetetlenül, zavarod egyre nagyobb lett. — És nincs egy szabad hely a kocsiban? — tetézted ügyefogyottságodat, hiszen az autóban csak ő ült egyedül. — Háát — nézett körül komoly arccal — ahogy így elnézem, három-négy hely pillanatnyilag eléggé kihasználatlan — csücsörítette a száját. Az autó megrázkódott, Júlia kikapcsolta a motort. A lehúzott ablakból érdeklődve nézett rád. — És volna szíves ... elvinni Ipolyságra? — nyögted ki végül a kérésedet a rád jellemző bumfordisággal. — Ugyanis ... — Ipolyságra — vágott megértő arcot Júlia. — Nőügy? — csapott le gyorsan, a szemét ravaszkásan összehúzva. — Ugyan, tábor — ráztad meg a fejed. — Művelődési tábor. — Csak nem? — vette le a szemüvegét Júlia. — Diák? — Egyetemista — válaszoltad. — Elsőéves ... — Meglep — mondta Júlia komolyan. — Az egyetemisták táborba járnak művelődni? — Miért ne — válaszoltad magadnak is meglepő magabiztossággal. — Meg aztán jönnek a többiek is, jó társaság lesz — tetted hozzá csendesebben. — Értelek — bólintott Júlia. — Ne félj, nem vagyok sznob, én is oda tartok. — Hát akkor — szólaltál meg bizonytalanul, minthogy nem folytatta — beszállhatok?
