Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Kontextus
406 KRITIKA vaső között, pontosabban nincs párbeszéd, nézetcsere alkotó és olvasó között, s ennek kialakításához nem járul hozzá kellőképpen a kritika sem. Az is Igaz, hogy olvasóink ízlése és magatartása általában konzervatív (hogy erősebb szót ne használjak). Néhány író-olvasó találkozón már tanúja voltam annak, hogy alkotó és olvasó az adott mű (főleg versekről volt szó) érthetetőségéről (illetve érthetetlen- ségéről) vitázott. Versének meg nem értését a költő esetenként hajlandó rossz néven venni, s úgy reagál, hogy bonyolultan magyarázni kezdi alkotását: annak motívumait és keletkezésének körülményeit adalékolja. S még ez a „jobbik” eset, bár ezekről a szubjektív dolgokról az olvasónak merész álmaiban sem lehet sejtelme, de még a kritikusnak sem. A kevésbé jó pedig az, ha a költő kimondottan vagy kimondatlanul egyszerűen műveletlennek tartja olvasóját, s azt kezdi fejtegetni, hogy az alkotónak sosem szabad műve befogadójához igazodnia, s így a meg nem értésnek egyedül az olvasó lehet az oka. Az ilyen alapokon nyugvó vita olvasó és alkotó között végeredményben sosem lehet termékeny, s azt a szakadékot sem tudja áthidalni, ami kiváltója a további meg nem értésnek. Az olvasók nagy része azonban sajnos nem vitázik, csupán az író-olvasó találkozó után mondja el ilyen-olyan benyomásait, esetleges csalódásait. Ezt a valóságot sosem szabad átlépnie egy költőnek és Írónak sem, még akkor sem, ha közérzete az olvasók véleményének közegében nem kimondottan kedvező benyomásokkal telítődik. Egy tapasztalt, többműfajú alkotónk egyik eszmefuttatásában a bírálatról és értékelésről ügy vélekedett, hogy a kritikusnak sohasem szabadna kritikát írnia, mielőtt nem vitatta meg a művet az olvasóval, történjen bár az kritikus-olvasó találkozó formájában is. így fogalmazott: „Az olvasó véleménye a döntő. Ez lenne a helyes út — fenntartva természetesen a közízlés szüntelen csiszolásának, alakításának, formálásának vitathatatlan — kritikus és író által közösen gyakorolt — kötelességét, ez biztosítaná az abszolút érvényű kritikai magatartás abszolút hitelét, még akkor is, ha imitt-amott fennáll a veszélye annak, hogy — elnézést érte, de olykor ez is megtörténik — a kritika a tulajdon, jó előre megalkotott véleményével »eteti« meg az olvasót. De ez is elhanyagolható kockázat: az olvasót hosszú távon nem lehet manipulálni, befolyásolni. Az olvasó tud — ma már tud olvasni. Joga és kötelessége megvitatni az irodalmat az irodalom alkotóival: íróval, irodalomesztétával és kritikussal egyaránt. Mert ő a címzett. És az írónak kötelessége és irányítást igénylő joga, hogy meghallgassa a címzett véleményét.” A vélemények persze különbözőek lehetnek, fontos azonban (ha az olvasó és alkotó „párbeszéde” nem is lehet problémamentes), hogy a befogadó az irodalom tükrében viszontlássa helyzeteit, a művek olvasásakor szembe tudjon nézni önmagával, felülvizsgálhassa megszokott értékrendjét és aktivizálódhasson a világ és önmaga jobbátételéért. Olyan feladata ez a manapság „kissé lenézett szépirodalomnak”, amelyre külde- tésszerűen csak ő lehet képes: .. a különféle tudományos stílusok korában egyedül a szépirodalom tud kommunikációs kapcsolatot teremteni minden emberrel. Ehhez a szemponthoz kell igazítania igényeit a szépirodalomnak, és ebben van a felelőssége is” (I. Hudec). A kiadvány zárófejezete (Szlovák és cseh lapokban olvastuk) szerves folytatása a sorozat első évkönyvében is megtalálható rövidebb terjedelmű, eredetileg szlovák lapokban megjelent írások számbavételének. A mostani válogatás már bővebb és átgondoltabb, tartalmi vonatkozásai is sokrétűbbek. Négy írás a Slovenské po- Madyból, egy-egy a Romboidból, a Eudból és a Literárni mésíőníkböl lett átvéve. Rövidebb tanulmányok, tanulmányrészletek, kritikák és recenziók váltják itt egymást, melyeknek magyar, illetve csehszlovákiai magyar vonatkozásaik jelzik a tematikai időszerűsítést, demonstrálva a kultúra- és irodalomközvetítés jelentőségét, egyúttal a véleményezés másmilyenségét. E rovat mostani formájában kezdi betölteni vállalt funkcióját: az összefogott tematikai sokszínűség jól megfér a szakszerűséggel és az információcsere igényeivel. A Kontextus 2 című kötet jelentős szellemi értékeket felvonultató, sajátos arcélű sorozat második darabja, melynek kontúrjai egyre határozottabban mutatják magukat. Ebben a kötetben kevesebb a csehszlovákiai magyar szerzőtől származó tudományos írás, mint az előzőben; mintha a hazai magyar kritikusok és irodalom- történészek nem foglalkoznának eleget irodalmunk viszonyító és komparatív ér-
