Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Kontextus
KRITIKA 405 ciók három alaptípusát vizsgálja részletesebben és a művek (szövegek) üjrafordí- tásának szükségességét nem abban látja, hogy a régebbi fordítás szövege időközben már elavulttá vált, hanem abban, hogy új interpretációra van szükség. A lefordított szövegben ugyanis mindig más, tehát új szempont érvényesül, ami azért van, mert a leforditott szövegben minden műfordító a saját szándékát és álláspontját érvényesíti. Bár Rudolf Chmel és Tibor Žilka tanulmányai jellegüknél fogva különböző aspektusokat helyeznek előtérbe, egyöntetűen bizonyítják, hogy a történeti kutatásoknak éppúgy, mint a teoretikus megközelítéseknek számtalan módja és eszköze van, annak ellenére, hogy a kiindulópontok heterogének is lehetnek. Mindkét szerző az objektív tudományosság híve; szakterületükön való megnyilvánulásaik értékes hozzájárulások a legidőszerűbb és legfontosabb tudományos feladatok megoldásához, a kutatás módszertani megoldásainak tökéletesítéséhez. A kötet terjedelmileg legnagyobb fejezete a Pillanatkép című rész, mely az Irodalmi Szemlében (az 1985-ös és 1986-os évfolyamban) és az Oj Szóban megjelent novellákból, versekből ad közre válogatást, és a lehetőségekhez képest reálisan tükrözi nemzetiségi irodalmunk főbb törekvéseit. Prózaíróink közül Rácz Olivér, Dobos László, Grendel Lajos, Hogya György elbeszélései és novellái, Duba Gyula esszérészlete, költőink közül Dénes György, Kulcsár Ferenc, Balia Kálmán, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor versei, versrészletei kaptak helyet az összeállításban, mely kielégíti az igényesebb elképzeléseket is: a keresztmetszet sokszínűségében mutatja irodalmunk esztétikai értékeinek reprezentáns megnyilvánulásait. E rovat szép színeit csupán az a külső körülmény árnyékolja kicsit, hogy az itt olvasható művek jórészt már kötetekben is megjelentek, s így néhány alkotás a Kontextusban immár harmadközlésnek számít. Az ismételgetéseknek pedig ilyen vonatkozásban nincs különösebb értelmük ... Újszerűségével tűnik ki az Írók egymás között című fejezet. Nemcsak a külső formája újszerű annak a riportbeszélgetésnek, amely Grendel Lajos és a szlovák Ivan Hudec között jött létre a „Kontextus szerkesztőségében”, de (és ez a fontosabb!) a tartalmi vonatkozásai is. A kötet szerkesztője szinte bekonferálja az új rovatot, és felveti azokat a szempontokat, amelyek nyomán az olvasó is bekapcsolódhat a dialógusba. Az alaptéma, próza- írókról lévén szó, természetesen a széppróza (A regény kompetenciája!. Milyen a napjaink jó regénye? Miről szól a re gény? Milyen a jó irodalom? Mivel járulhat hozzá az irodalom a szórakozáshoz és a kikapcsolódáshoz? Mi az író legfontosabb feladata? Milyen az olvasó viszonya a nyelvhez és az irodalomhoz (az író szemével)? És még számtalan más kérdés is felvetődik, köztük filozófiai jellegű problémákat célzó kérdések, melyek végső soron szervesen összefüggnek az alkotás folyamatával, a műélvezéssel, a recepcióval, az értékek keresésével (az emberi szabadság és a közösségi élet, önvizsgálat és értékrend, önálló gondolkodás és emberi méltóság stb.). Az ilyen nézetcsere általában és konkrétan is nagyban hozzájárul az alkotási folyamat értékrendjének tisztázásához éppúgy, mint a konkrét minőségi szempontok érvényesítéséhez. Hudec és Grendel nézetei és gondolatai jórészt kiegészítik egymást, de az is nyilvánvalóvá válik, hogy mely területeken térnek el véleményeik egymástól. Az alkotási folyamat külső-belső összetevőit (elméleti szinten is) tisztázni kell, s az is fontos, hogy a tudatos írói célkitűzések és más kérdések szintén felszínre kerüljenek. Nemzetiségi irodalmunkban a nézeteknek, elképzeléseknek az ilyen cseréje és bemutatott formája teljesen kihasználatlan. Jó lenne, ha hasonló „beszélgetésekre” többen is vállalkoznának íróink és költőink közül, mert valójában minden tudatos alkotónak szüksége van arra, hogy világképének jellegzetességeit és összetevőit felszínre hozza, alkotói törekvésének értelmét és céljait a maga és mások számára is megfogalmazza. A szerteágazó kérdések között fontos helyet foglal el az olvasó véleményének ismerete és respektálása. Ügy hiszem, önámítás lenne, ha azt állítanánk, hogy eléggé ismerjük irodalmunk olvasójának véleményét. író és kritikus nem ismeri a véleményt oly mértékben, hogy azt megbízhatóan konfrontálni tudná saját ítéleteivel, ízlésével, s ez a tájékozatlanság (s egyben érdektelenség is) egyre jobban gátolja irodalmi közgondolkodásunk további fejlődését, elősegítve ezzel egyoldalúságát. És itt el kell időznünk egy pillanatra, mert a diagnózis súlyosnak tűnik: szakadék tátong író és ol-
