Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Kontextus

vákiai magyar irodalom az egyik legkisebb, ha nem a legkisebb akciórádiu- szú magyar irodalom. A szlovákiai magyar írók müveiben megképződő világ felfogásához, megértéséhez ma (a nagyon kevés kivételtől eltekintve) elégséges az alapiskolai műveltség (...) a mai szlovákiai magyar irodalmi alkotásokban többnyire csak személyes reményekkel és kínokkal találkozunk. S ha ott is van a bor, nem bonyolult összetettségében, hanem csak nagy vonalaiban, hogy ne mondjam közhelyeiben van ott. Személyes és nemzetiségi történelmünket még úgy-ahogy ismerjük, de hogy ehhez a személyes és nemzetiségi történelemhez hozzáavatnánk az emberiség egyetemes történelmét is — ez alkotóink többségének meghaladja az erejét.” Tő- zsér programot, célkitűzést, az eddiginél magasabb szintű eseményt, minőségi igényt fogalmaz: „(...) 1987-ben mi elsősorban azt az irodalmi alkotást érezzük esztétikailag érvényesnek, amelyben az egyszerinek az egyetemes ad hitelt. Előre tehát Madáchhoz? Igen, előre, nyitottságához, egyetemességéhez, bölcseleti és természettudományos igényességéhez, s ahhoz az irodalmisághoz, amely az egyszerit, az egyénit s az általánost, az egyetemeset a legmagasabb fokon tudja személyessé s így esztétikummá alakítani.” Tőzsér ezzel a megfogalmazással egyúttal feladatokat ad irodalmunknak, de nemcsak annak, hanem irodalomkritikánknak is. Olyan művészi értékeket kiválasztó szempontokat hangsúlyoz és tudatosít, amelyek hasznosítása nélkül a kritika nem tudhat műértő véleményt és tanulságosat mondani napjaink újszerű irodalmáról.

A Madách-téma a kötetben három különböző műfajú és mélységű írás ihletője. Dobos László az „Ember: küzdi ■ ■ ■” című visszaomlékezésében a Madách Könyvkiadó indulásának körülményeit eleveníti fel, és a szomélyes élmény közvetlenségével foglalja össze egyik legfontosabb intézményünk irodalmunk kibontakozásában betöltött szerepét. Irodalomtörténeti adalékokban bővelkedik Turczel Lajos tanulmánya lMadách Imre helye és szerepe a két háború közti hagy ománijkult aszúnkban). amelyben az íS23-as születési centenárium tükrében láttatja a csehszlovákiai magyar Madách-kultuszt és felvonultatja a név szimbolikus erejű alkalmazásának eseteit is. A több érdakességszámba menő tény összefoglalása során kiderül az is, hogy

bár a mai Madách-díjhoz hasonló alapítvány a két háború közötti irodalmunkban nem volt, helyi viszonylatban létezett egy időleges Madách-díj, melyet Pozsonyban létesítettek a város vezetői az ott működő magyar írók számára. Az évdíjat (2500 korona értékben) 1936-ban Győry Dezső, egy évvel később pedig Vozári Dezső kapta meg. Madách Imre „filozófiai rendszerével” foglalkozik tanulmányában Mészáros András (Az eszmék értéke és az idő kontinuitásaj, s értelmezéseiben abból indul ki, hogy Az ember tragédiája totalitásában foglalja össze írójának eszmevilágát, melynek alapján az idősíkon előre és hátra haladva értelmezhető Madách többi alkotásának bölcseleté is. A meglátások eredetisége, elméleti megalapozása és a viszonylatok új fényben való megvilágítása teszi értékessé ezt a tanulmányt.

Két problémakör kerül feldolgozásra a kötet címadó fejezetében (Kontextust. A szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok néhány gyakorlati és módszertani szempontját veszi szemügyre Rudolf Chmel (Of kapcsolatok — régi problémák), nem feledkezve meg a felmerülő kétségekről sem, amelyek a kutatói utánpótlást illetik: „Szlovák—magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó irodalomtudóst találni ma a legegyszerűbb feladat, odaadó hívekre lelni azonban szinte lehetetlen. Minden deklarált tudományos és kultúrpolitikai igény ellenére sem vagyunk képesek feltölteni e kutatási területet (a magyarországi szlo1 vakisztikában ugyanez a helyzet!) új szakemberekkel. Az itt dolgozók köre túlságosan zárt, izolált, zárt maga a diszciplína is.” A korlátok leküzdése és a folytonosság megteremtése a kutatásban tehát elsőrendű feladatként jelenik meg, de „á hatások, források és származási láncolatok mechanikus leírásából táplálkozó társadalmi és szakmai előítéletek felszámolását” is elő kell segíteni, hogy a kutatás jelenünk igényeinek megfelelően egy magasabb minőségi szintre kerülhessen, s megszabadulhasson az „üres analógiáktól” és az általános, „nem konkrét tipológiáktól”. Elsősorban szlovák—magyar viszonylatban jelentős Tibor Žilka tanulmánya is (A műfordítás pragmatikai vonatkozásait, bár írásában a műfordítás kérdésének specifikus vizsgálatánál általánosabb érvényű megállapítások is megfogalmazódnak, s a pélúaíár is több nyelvből való. A műfordítás-gyakorlatban Žilka a transzformá-