Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - LÁTÓHATÁR - Jürgen Kögel: Kulcs a kezedből, Az én rátermett nővérem, Szabad délután

390

bor, és aztán?, séta a parkokban, és aztán?, és rögtön a lakására gondolt, ahol reggel minden ajtó tárva-nyitva állt, látta az autót, amelyből integettek a gyerekek, szinte hallotta a csöndet, és elborzadt a gondolattól és a lehetséges következményektől. Hogy figyelmét elterelje, megkeverte a kávéját és a szívószállal kiürítette a poharat. Világosan érezte, hogy a férfi nézi, el akarta képzelni tekintetét és arcát, de nem tudta, azt az arcot látta, melyet középiskolás kora óta ismert — te szent ég, milyen fiatal! —, tudta, hogy az a férfi ott az ő pillantására vár, biztosan tudta már azt is, hogy ő már végiggondolta az „és aztán?” kérdések sorát — tudta, csak a fejét kéne felemelnie, övé a döntés joga.

Ez volt hát a mai délután szabadsága, mely mindeddig olyan gyönyörű volt, jólesően fesztelen és mentes minden kényszertől. Kanalazta a krémes-habos maradékot a pohara aljából, és hívta a fizetőpincért. Elköszönt a fiatal pártól és elindult anélkül, hogy a férfira nézett volna. Érezte magán a tekintetét, sőt azon kapta magát, hogy szeretné, ha felállna és utánajönne, de tudta, hogy ez nem fog megtörténni, ő döntött, ellene.

Lassan haladt a lebukó nap sugarai felé a parkon át. A kutak vize csobogott, nyíltak a rózsák, illatuk még áthatóbb volt, a fiatal fák levelei kókadoztak a forróságtól, a teli szemeteskuka mellett még mindig verebek civakodtak hangosan csiripelve, szárnyukkal verdesve, aztán hirtelen abbahagyták és felröppentek. Volt ideje, ez a hosszú, fülledt este az övé volt, élvezhette, kedve szerint tölthette, semmi sem hajszolta, semmi sem kötötte, övé az idő reggelig, csak az övé — miért ilyen ritkán lehet csak az övé? —, a városban marad, ízleli az estét egészen sötétedésig, talán még tovább is, és csak futólag gondolt a lakásra, ahová végül is visszatér, amely reggel óta üres és csendes, ahol saját lépteinek zaján kívül mást nem is fog hallani.

Morvay Eleonóra fordításai