Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - LÁTÓHATÁR - Jürgen Kögel: Kulcs a kezedből, Az én rátermett nővérem, Szabad délután

389

övé, leülhet a parkban egy padra, figyelheti a szökőkutakat, beülhet egy kávéházba, vagy csinálhat akármi mást. E hosszú délután folyamán minden lehetséges. Gyönyörű érzés; de miért csak ilyen ritkán?

Nem sietett, kihúzta magét, tudta, hogy jól néz ki, és hogy a férfiak uíána- fordulnak, ám eddig nem volt rá ideje, hogy élvezze is a hatást.

Egy szemétláda mellett két veréb dulakodott egy darabka kolbászhéjért, hangosan csiripeltek és szárnyukkal verdestek; megállt, és egy ideig élvezettel figyelte őket. Nézte a park fáinak zöld lombját, a levelek kissé kókadtak voltak, ám a rózsák annál szebben virítottak, az illatukat is érezte.

Továbbsétált, elhaladt egy ház előtt, ki tudja hányadszor életében, de most felfedezte a homlokzat párkányain a kőfigurákat. Hogyan is jár ő a világban? Vakon és süketen. Az embernek sokkal több izgalmas dolgot kellene csinálnia, színházba, koncertre járnia, gyakrabban, sőt rendszeresen olvasni, kényszerítenie magát, hogy nyitott szemmel szemlélje a világot. Igen, korábban, mikor még nem volt családja, gyerekei, minden sokkal egyszerűbb volt.

A tejbár előtt egy kis elkerített négyszögben emberek ültek, italukat kortyolgatva vagy fagylaltot kanalazva. Egy fiatal pár asztalánál talált magának helyet, és jeges kávét rendelt. A pincér bólintott és továbbindult, lendületesen mozgott a gömbölyű asztalkák között. Arcok az abroszok felett, hátak az áttört fehér széktámlákra dőlve — ezt látta, de közben nem gondolt semmire.

Egy szomszédos asztalnál két férfi ült, egy ingujjas, gömbölyű széles háttal, a vele szemben ülő napszemüveges pedig könnyű drapp szarvasbőr zekét viselt. Emlékeztette valakire, valakire, akit jól ismert — évekkel ezelőtt, még közép- iskolás korában; romantikus eset volt, mint ahogy ez abban a korban lenni szokott, anélkül, hogy csak a romantikánál máradt volna. Igen, gondolta, és néhányszor lopva átpillantott a szomszéd asztalhoz, körülbelül így nézhet most ki. Gondolkodni kezdett azon a régi dolgon: miért is maradt abba? Nem tudta — az érettségi után egyszerűen szem elől vesztette. Voltak más fiúk is az életében, akik igyekeztek kapcsolatot teremteni vele, de egy sem volt hozzá hasonló, ám mire ezt tudatosította, a fiú nyomtalanul eltűnt.

Szent ég, gondolta, milyen fiatal és tudatlan voltam akkor! Annyira fiatal, mint ti ketten — és a vele szemben ülő fiatal párra pillantott, akik egymás kezét fogva, mereven néztek maguk elé.

Miért vájkált a múltban? Egy szabad este állt előtte, a rózsák pompáztak, a nap perzselte a várost, ma késő estig ilyen forróság lesz — kiitta a jegeskávét és másikat rendelt. Közben minduntalan a szomszéd asztal felé pillogott.

A két férfi beszélgetése tárgyilagosnak és száraznak tűnt, nem mosolyogtak, csöndesen beszéltek, visszafojtottan, egyfolytában. Talán szakmai beszélgetés, gondolta, vajon mi lehet a foglalkozásuk? A szarvasbőr zekés férfi hirtelen levette a szemüvegét, és szembenézett vele. A hasonlóság, amely egész idő alatt csábítgatta, már nem volt olyan nagy, de a férfi pillantása felizgatta. Félrenézett, az utca túloldalán keresett magának egy pontot, melyre ráirányította figyelmét, hogy összeszedhesse magát. Rövid idő kell csak hozzá, egy perc, azután nyugodtan a szemébe nézhet a férfinak. Egy pillanatig majdnem mérges volt rá, amiért a szemüvege levételével rajtaütött. De mikor újra rápillantott, rájött, hogy egy kissé beképzelt volt. A férfipillantásokat simán viszonozni szokta, de most ebben a szempárban volt valami csodálkozás és várakozás, ámulatba ejtő előzékenység, amelyet nem tudott megemészteni.

Üjra lesütötte szemét, úgy érezte, vesztett, de mégsem volt legyőzött. Tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve minden tőle függ. Olyan felszabadultságot érzett, mint még soha, de tudta azt is, hogy egy harmadik pillantásnak milyen következményei lennének: egy megszólítás a férfi részéről, meghívás, lassú séta az alkonyodó, forró városban, talán vacsora valahol, és aztán?, egy kis