Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - LÁTÓHATÁR - Jürgen Kögel: Kulcs a kezedből, Az én rátermett nővérem, Szabad délután
388 életvitelének a következménye, s hogy talán éppen ettől más, mint a többi nő. Nem tetszik nekem az a vonás. Azt kívánom, akadjon valaki, aki lesimítja arcáról. Próbálkoztam már én is a magam módján, hisz nem felejtettem még el, mivel lehet őt megnevettetni. Néha sikerült is. Boldog voltam, mert akkor az arca ismét a régi volt, a copfos kislányé. Néhány pillanatig úgy érezhettem, visszatértünk régi gyerekszobánkba. A jókedv azonban sosem tartott sokáig. Arca újra meg újra olyanná válik, amilyennek nem szeretem látni. Ez biztos látszik is rajtam, mert tekintetében, kézmozdulataiban, hirtelen lábváltásában bosszúsága fejeződik ki, s ezzel szavak nélkül is a tudomásomra hozza, mit gondol: „Te is olyan vagy, mint a többi férfi. Miért nem hiszitek el, hogy boldog vagyok?” Szabad délután A fiatal nő elhaladt az utazási iroda pénztárablakai előtt a kijárat felé. A mosoly, mellyel kolléganői jókívánságait fogadta, még ott volt az arcán, valódi mosoly, hiszen nagyon jól megértették egymást. Mégis úgy gondolta, jó lesz egy kis időre itt hagyni ezeket az arcokat, pár napig nem hallani a megszokott hangokat. Hátra van még egy kétnapos varsói szolgálati út, utána már nem várja más, csak a nyaralás, föveny, víz, semmittevés, alvás, napozás, homokvárak építése a gyerekekkel. Esténként pedig majd leülnek valahová a férjével úgy, hogy lássák a tenger hullámait. A férje a gyerekekkel már ott van a strandon vagy a vízben. Ma reggel indultak. Férje a világos rövid ujjú pulóverében utazott, amelyet tőle kapott és nagyon szívesen hordott. Jobb keze a kormányon pihent, a bal pedig búcsúzásképpen az ablakban, a gyerekek Integettek, izgatottak voltak és nevettek. A lakásban minden tárva-nyitva, pár perccel azelőtt még zaj és zűrzavar uralkodott az egész házban, de most már csak a csend. Nem volt ideje gondolkodni ezen, még várt rá egy munkanap az irodában, de a hangulata már szünidei volt. Az iroda ajtajánál már érezte a forróságot. A nap még magasan állott, az utcakövek fölött csak úgy izzott a levegő. Autók száguldoztak, kerekeikről nagy cuppanásokkal vált le a nyúlós, megolvadt aszfalt. A táskákkal, szatyrokkal teliaggatott emberek fáradtaknak tűntek. Arra gondolt, hogy bármely más napon ő is ugyanígy nézne ki, hiszen mindig akad valami tennivaló, bevásárlás, otthon a bútor, a padló, a piszkos ruhák tömege, a heti nagymosás, vagy éppen a férjével kellett találkoznia a városban, hogy valamelyik gyereknek nadrágot, kabátot vegyenek, esetleg szőnyeget kerestek vagy új függönyt — egy nap sem múlt el anélkül, hogy ne kísérte volna valamilyen feladatnak a gondolata. Tudta azt is, hogy a bevásárlás, mosás, takarítás, főzés mellett milyen kevés idő jut a gyerekekre, pedig mennyire fontos lenne szakítani rájuk egy félórácskát. Ez a lehetőség azonban egyszerűen nem volt meg, vasalás, krumplihámozás közben ugyan váltott velük néhány szót, ezek mellett lehetett beszélgetni, de a rövid beszélgetések közben is előfordult, hogy ki kellett rohannia a fürdőszobába, mert úgy hallotta, szokatlan hangot ad a mosógép. Ma üres a lakás, semmi sem vár rá odabenn. Az a kevés cucc, amit a szolgálati útra visz magával, pár perc alatt a kofferba kerül. A délután így az
