Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - LÁTÓHATÁR - Jürgen Kögel: Kulcs a kezedből, Az én rátermett nővérem, Szabad délután
387 kellene lennie annak a férfinak. Ha ilyesmiről érdeklődöm, azonnal közbevág: „Ti férfiak mind arra gondoltok, milyen szerencsétlen lehetek.” Nincs igaza. Nem úgy gondolkodom, mint a többiek. Nekem ő a nővérem. Éveken át közös gyerekszobánk volt, ahol csak akkor volt rend, ha anya éppen rendet csinált. Veszekedtünk, majd kibékültünk; segített megoldani a házi feladatomat, én pedig megjavítottam a biciklijét. Meséltünk egymásnak, aztán újra összevesztünk. Most viszont egyedül él tökéletes lakásában, lábai elegánsan keresztbe vetve, elutasítja meghívásaimat és a munkájáról beszél. Volt néhány férfi is az életében, nem sok — ennyit tudok csak, mert mindig nagyon elővigyázatosan kezelte ezt a témát. Talán nem voltam eléggé kíváncsi, hogy zárkózottságából kiráncigáljam. Meg hát a fiatalabb testvérnek kényelmetlen is lehet ezekről a dolgokról beszélni. Ezt a témát az „engem-ez-úgyse- érint” rubrikába soroltam. Néha arra gondoltam, hogy esetleg régimódi a nővérem. De mostanában egyre többet foglalkoztat: miért van egyedül, miért nincs senki mellette? Ha munkájáról beszélt, sohasem túlzott. Rájöttem volna. Nyugodtan mesél, majdnem szárazon. Legutóbb egy kis baj keletkezett — és ezt úgy mondja, mintha azt akarná velem közölni, hogy délben savanyúkáposztát evett. Semmi sem tudja kihozni a sodrából. Se főnöke hangos szavai, se egy milliókat érő üzlet, se a munkahelyi lárma. — Hát nem felmorzsolódás ez? — kérdem őt. Egy ideig figyel, majd óvatosan közli: — De az. — Ám azonnal hozzáteszi: — A dolgokat kézbe kell venni. Átgondolni, és azután kézbe venni. — Ilyenkor anyámra emlékeztet, aki sosem esett kétségbe szobánk állapota láttán. Csodálatra méltó nyugalommal csinált rendet, hetente kétszer, mindent szépen felrakott a polcokra, eltüntetett a szekrényekbe, holott tudta, hogy néhány óra hosszat se marad úgy. Nem, a nővérem nem túloz. Mesél, én meg nemcsak azt látom, hogy szívesen beszél munkaköréről, hanem azt is: másról nem is tud beszélni. Minden, amit eddig átélt, a munkájával függ össze. Bármilyen témába kezd, mindig ennél köt ki. — Néhány érdekes könyvet vettem Budapesten — mondja. — Sok német nyelvű könyvük van. Megbeszélésen voltunk ott, üzleti tárgyaláson. — És már azt taglalja, miért és mennyire foglalkoztatja őt az az üzletkötés még ma is. Ha az nincs, könyv se lenne. Egy vevő felesége legutóbb a divatról beszélgetett vele. Jártas a divatügyekben, mondja a nővérem, hiszen maga is tervez és évente legalább kétszer megy Párizsba, egyszer Frankfurtba vagy Hannoverbe. A vevő, a divattervezőnő férje, természetesen a lengyel külkereskedelmi minisztérium fontos embere. Aztán egy nevet mond, én bólintok, ám fogalmam sincs, ki az illető. De nem akarok neki csalódást okozni. Nem hagy nyugodni a gondolat: nincs szerencséje a nővéremnek. Itt van ez a fontos lengyel külkeres tag, de már nem szabad, házas, egy divattervezőnő férje. S azon töröm a fejem, nem vegyült-e a nővérem szavaiba egy kis sajnálkozás. Az utóbbi időben észrevehettem az arcán egy fontos változást. Ezt az arcot valamikor copfos-szöszin ismertem. Most divatos árnyalatú hajkorona keretezi. Egy arc változásait nem lehet megakadályozni — nem is akarom. Ez az új vonás azonban nyugtalanít. Egyre többet foglalkoztat. Nem, nem a beteges becsvágy jele ez. Azt sem tudom, becsvágyó-e egyáltalán. Amit tesz, szerintem csak azért teszi, mert tisztában van vele, hogy meg kell tennie. Valamiféle hiány jele volna? Nem, az még kevésbé. Nem hiányzik neki semmi. — Senki sincs, akinek mindene meglenne, amire vágyik. De nekem megvan mindenem — mondta, szó szerint így, még évekkel ezelőtt. Én akkor majd hanyatt vágódtam a meglepetéstől. Az a vonás azonban ott van az arcán. Nem tudom meghatározni, de érzem,
