Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - Soóky László: A dzsungel törvényei

381

— Szerzőkém — mondta a csapos —, biztos forrásból értesültem a kormányválságról.

— Árplkám, látott már közelről zsenit?

— Egyet már láttam, de az nem az volt.

— Nos, akkor jól nézzen meg. Ha akar, meg is tapogathat.

— Az az igazság, szerzőkém, hogy nem csípem, ha a klienseim más kocsmában rúgnak be.

— Ha megmutatom a bal mellemet, maga kitátja a száját, Ärpikám, és úgy marad.

—- Tudja mit? Ne mutassa meg. Adok egy felest, ingyen, aztán csatlakozik az egy húszas buszhoz.

A szerző felült a buszra, otthon gyermekei ölelő karja s a Nej várta, aki befőttet evett és cigarettázott. A szerző magába roskadt, a tengerre vágyott, betakarta egy embertelenül közepes nagyságú hullám. Letusolta magáról az éterszagot, tiszta gatyát vett, magára öltötte a megszokott maszkot, iramszarvas gyorsaságával családapásult, bőszen személytelenedett, háziköntöse zsebét megtömte száraz kenyérhéjjal, s egy vastag füzet borítójára fölírta a címet: A vértelen forradalom áldozatai. Szerette ezt a címet. Szerette, most mégis változtatni akart rajta. Az új címet piros pántlikákon egy mezőgazdasági repülőgép húzta a ragyogóan kék ég alatt. A repülő mellett méltóságteljes szárnycsapásokkal csörgőrécék húztak egyenest a nap pirosába. Az új cím így festett: A dzsungel törvényei. A szerző a ceruzával megsimogatta a bal mellét, a ceruza kirügyezett és levelet hajtott. Itt vannak a mi gyökereink, gondolta a szerző, aztán kalapáccsal és vésővel léket ütött a parkettán, hogy elültesse a ceruzát. A lyukon át meglátta a Szomszédasszonyt, amint a fotelban ült, befőttet evett és cigarettázott. A Szomszéd a bal mellét simogatta egy virágzó gyertyatartóval.