Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Soóky László: A dzsungel törvényei
379 Ügy vélték, együtt vannak mindannyian a provinciális és lokálpatrióta, más szóval dilettáns szerzők (írók, költők, egyebek), így lelkiismeret-íurdalás nélkül szidhatták más (kisebb) tartományok és a Főváros ügyeletes szerzőgárdáját. Pár perc alatt ebek harmincadjára került valamennyi szemét, aljas, piszok, gennyestollú, nekemista, becstelen, félművelt álszerző, így nyugodtan felrakhatták maguknak a glóriát, hiszen maguk között voltak. De az Álmodozó nem hagyta annyiban a dolgot. — Géppuskát kellene szereznünk — hangsúlyozta —, összehívni őket valamelyik kanyonba, s ott halomra lőni valamennyit. A szerző és a Pillanat szerzője némileg módosítottak az állásponton, hiszen más tartományok szerzőihez is fűződött némi érdekük. — Mást kéne kitalálni — javasolta a szerző. Semmit sem tudtak kitalálni. 3 A Nej irgalmatlanul meglepődött, hogy a szerző hazaért. — Na, csoda, hogy hazataláltál, te piszok! — közölte. — Anyuci — kísérelte meg a szerző a lehetetlent. — Csak nem akarod megmagyarázni? — kérdezte a Nej. — Anyuci! Én mindent megmagyarázok! — sikoltotta a szerző. A Nej leült, maga mellé húzta a befőttes üveget, rágyújtott, s arcán a szexuális gyönyör csalhatatlan jeleivel így szólt: — Rajta. A szerző faltól falig imbolygóit a folyosón, és úgy döntött, hogy most aztán mindent könyörtelenül megmagyaráz. — Anyuci — mondta sejtelmesen —, nekem a bal mellem nagyobb, mint a jobb. — I-igen? Megleptél — mondta a Nej. — Soha nem gondoltam volna. — Ugye? Most már beláthatod, hogy végzetesen félreismertél. A Nej felcsípett egy cseresznyemagot, hosszan célozta az imbolygó szerzőt és pontosan a bal mellbimbóját találta el. A szerző összeroskadt, megpillantotta a fényességet, és zuhantában úgy vélte, hogy nőstényangyalokkal szeretkezik. Már félúton, a mentőben felébredt, félholtan sem bírta elviselni a vijjúzást. Határozottan érezte, hogy most, most megvilágosodott az elméje, s hogy gépbe tudna írni bármilyen pályaművet. Gondolatban úgy járta körül az eseményeket, hogy még a mozdulatok sejtjeire is ügyelt, nehogy túlságosan elszaporodjanak. — Ó — mondta a doktornő — már azt hittem, elpatkolsz. A szerző szólni akart, de az alkoholmentes oxigéntől újra elájult. Váltakozva volt élő és halott. Kabaron város utcáin haladva bal lába öregujjával intett, hogy kössék el róla a palackot, a sofőr mégsem állt meg a Tizenötös előtt. A szerző magába roskadt. Húsz kemény esztendőn át nem ment el úgy a Tizenötös előtt, hogy legalább be ne nézett volna. Kétségtelen: ma összedől a világ. Amikor az intenzív-szobában magához tért, meglepődött. — Ne haragudjon — szólt a nővérhez —, nem tudja, összedőlt-e a világ? — Ugyan, kis huncut — mondta a nővér —, mitől dőlt volna össze? Ne mozogjon fölöslegesen, mert meghal. — Összerombolt elveimmel? Szabadság nélkül? Azt hiszi, érdemes? — Ne beszéljen fölöslegesen, mert abba is belehalhat. Valaki megkapirgálta a szúnyoghálót, a szerző csak a szemével fordult az ablak felé. Az ablakban a Nej fejét látta, s a Nej már majdnem teljesen kisírt szemét — Látod, látod — mondta a Nej.
