Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - Soóky László: A dzsungel törvényei

378

A feleség kivágta az adu ászt.

— Délutános vagyok.

A szerző megpróbálta derűsre venni a dolgot.

— Én pedig másnapos.

Késő. A Feleség pánikszerűen vetkezett, vetkőzés közben lakatra zárta az összes fellelhető egyetlen ajtót, fölkapcsolta a rádiót. A szerző a kiúttalanság polipkarjai között vergődött, mégis megemberelte magát, bőszen a pályadíjra összpontosított. Arra ébredt, hogy elaludt. A Feleség cigarettázva tojást sütött és befőttet evett. Odakint abszurd hóvihar tombolt, egyszerre volt groteszk és lírai. Manapság már a hóesés sem elég bizarr, gondolta a szerző, majd Arany Jánosra gondolt, aki szintén egy pályadíj megnyerésével lett naggyá. Felkelt, a kiságy rácsára ráhelyezte a nyújtódeszkát, a háziköntöse zsebét telitömte száraz kenyérrel, s mohón rágcsálva írni kezdte a pályaművet. A cím megrázó volt: A vértelen forradalom áldozatai. A szerző az áldozatokra összpontosított. Rájött, hogy ő az egyetlen és legárvább áldozat. Nem tudta magát eléggé sajnálni, a teljes önsajnálathoz partner kellett. Szerzőtársak arcélei suhantak át a nikotinsárga falon, egy-egy ellenfél, mi több ellenség, kiirtani való.

3

A szerző beindította öröklött Skodáját, és elviharzott. Valaha, amikor még olvasott, elolvasta a Nyúlcipőt, s most beleélte magát a főhős szerepébe. Menni, csak menni, ez volt a motiváció. Ledönteni a lelki és fizikai korlátokat. Az első kocsma csábításának még hősiesen ellenállt. A második kocsma, mint kifeszített madárhálő, kibillentette az egyensúlyából, szárnyatört madárként csapódott a kávéházi asztalhoz. Az asztalnál egy Pályatárs merengett, egy pályaterv lehetőségein ábrándozott.

— Egy bizonyos hatás vonzáskörébe kerültem — mondta.

— Itt a periférián? — kérdezte a szerző.

— Magányosak vagyunk mi, így vagy úgy — mondta a Pályatárs —, szelíden is elesettek.

— Téged is elnyom valaki?

— Én, miközben a paracelsusi értékeket keresem, kies irodalmunk dzsungelében kegyetlen belső elnyomásban szenvedek. Olyan ez, mint az őserejű ösztön. Jönnek a fiatalok, elegánsan kificamított ízlésvilággal, mi marad meg nekünk? Kinek sírjuk el eredendő bánatunkat?

A szerző megértette a Pályatársat és bevallotta, hogy világgá szeretne menni.

— Mi a világ — kérdezte a Pályatárs. — Egy kegyetlen szuka, aki bekebelezi enszülött fiait.

A szerzőnek könny szökött a szébe. íme, egy pályatárs, aki éppúgy a labirintusban tévelyeg, mint ő. Aki éppúgy ellenzéki és éppúgy pipogya, ami bizonyos adott körülmények között erény.

— Saját szellemünk áldozatai vagyunk — mondta a Pályatárs. — Itt vagyunk mi — mutatott a sör habjára —, s itt vannak ők — mutatta a korsó alját, amikor az kiürült. — De hol az eszme, s hol az ügy, az elhivatottság?

— Barátom — mondta a szerző —, hinnéd-e, hogy a bal mellem nagyobb, mint a jobb?

A Pályatárs körülnézett, majd suttogóra vette a szót.

— Nekem is, bajtárs, ez a zsenialitás égi jele. A homlokránc, mit eddig hittünk, egyre bizonytalanabb, kitartó gyakorlással előidézhető. De a bal mell megnagyobbodása isteni jel, csak ki kell várni a kedvező pillanatot.

— Nekem már volt egy kedvező pillanatom — mondta egy Vadonatúj szerzőtárs, aki éppen akkor érkezett.

— Persze — mondta az Álmodozó szerzőtárs —, csak az nem az volt.