Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Soóky László: A dzsungel törvényei
377 pálinkához. A szivapálinkához való kötődése gyakran erősebb volt, mint a nem* zetiségtudata, kozmopolita mégsem tudott lenni, például a gintől undorodott. A vodkától nem. — Sétálni megyek — mondta a szerző. — Megőrültél? — kérdezte a Feleség. — Ebben az időben? A szerző megsértődött. — Nem fogod a tehetségemet holmi nyárspolgári nézetekkel aláaknázni! És az őzek? És a nyulak?! Még kabátjuk sincs ebben a zord időben! A szerző tüneményes gyorsasággal felöltözött, végigdübörgött a lépcsőházon s még nyitva találta a büfét. Ez megnyugtatta, és amikor leült Daru mellé, már újra a kisebbségi sors foglalkoztatta. Ez volt az éltető eleme, s ha belelendült, vízesésként zubogott belőle a fájdalom. — Ide figyelj, Daru — kezdte a szerző —, tudod, hogy rohamosan fogyunk? — Azt nem — mondta Daru —, de fogadásból lehugyozom a kocsmaajtó fölötti villanykörtét. A szerző rögvest rájött, hogy dilettánsra akadt, viszont a fogadás is érdé* kelte. — Mibe fogadjunk?! — Két sör, öt fél. — Világos! De ha durrantol, akkor veszítettél. Daru vészjóslóan a szerzőre tekintett. — A durrantás szorosan hozzátartozik. A szerző elmélázott: három és fél méter a magasság, mérlegelendő. — Egy sör, három fél. — Négy fél és egy kissör. A szerző ráállt a kompromisszumra, és nyert. Daru magába roskadtan hallgatta végig a szerző előadását bizonyos kétes értékű irodalmi termékekről. Határozottan egyetértett a feltörekvő űj generáció protézis-stigmájú álösztönös mivoltával, mint ahogy azzal is, hogy klikkérdekek irányítják a kisebbségi irodalmakat, holott azok létigenlőek. Hazafelé menet, a kerítésbe kapaszkodva a szerző felépítette a pályamű tervezetét, s hatalmas békességet érzett a lelkében. 2 A szerző álmodott, és álmában roppant sziklatömbök pilinkéltek a fejére, mint óriási hópihék. Aztán egy kisebbségi lunaparkot látott, ahol kisebbségi magyar szerzők kugliztak más klikkbeliek fejével, s a bábuk helyett (ó, irgalom!) konyakosüvegek parádéztak az állítóban. Egy-egy ellenséges fej csíkot húzva fékezett, de így sem tudta megakadályozni a katasztrófát. A szerző felébredt, s fölötte ott állt a Feleség. — Részeg disznó — közölte lakonikusan. — Anyuci... — mondta bizonytalanul a szerző. — Én megmakacsolom magam! — Vedd tudomásul — mondta a Feleség —, hogy ma megcsallak. A szerző lelkiismeret-furdalást érzett. — Ügy véled, bezápult a házaséletűnk? Nem venném a szívemre. A Feleség hisztérikusan felkacagott, s ezzel önérzetében tiporta meg a szerzőt. — Ha akarod, cicerézhetünk. A Feleség pajzán mozdulatot tett. — Akarom. Ez váratlan fordulat volt, a szerző gondterhelten felkönyökölt. — Biztos?
