Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - Soóky László: A dzsungel törvényei

SOOKY LÁSZLÓ A DZSUNGEL TÖRVÉNYEI

A csehszlovákiai magyar szerző lázasan számolt. Amennyiben a pályázat feltételei nem változnak, s ő nyeri el a pályadíjat, rossz esetben is tizenkét üveg grúz konyak boldog birtokosa lesz. Konkrétan: 12 X 0,7 = 8,4, azaz nyolc egész négy tized liter mámoradó szesz. A fiatal (középkorú) szerző áttételes alkoholista, persze családapa és komoly férfiú is, középkategóriás állással, magyarul kishivatalnok, nagy álmokkal. A nagy álmok a fogyó évekkel egyre zsugorodnak, de az átlagember átlagálmaihoz képest még ma is nagyon magasröptűek. A szerző első számú és legfontosabb gondja az volt, miképpen sinkófálhatná el a pályadíjat. Ugyanis amennyiben a díjkiosztáson venné át, úgy a jelenlévő hiénák osztozni kívánnának a koncon, s így a hőn áhított folyadék erősen megcsappanna. A díjátadás napján tehát mindenképpen beteget kell jelenteni, amihez a körzeti orvos, aki szintén alkoholista, bélyegzőjével és aláírásával minden bizonnyal hozzájárul. De! De mi történik akkor, ha a PSZOT (pályázó szerzők ordas társasága) személyesen óhajtja átadni a díjat? Ebben az esetben újfent ott vagyunk, ahol a part szakad: fellafatyolják az egész készletet, sőt ha

rabul ejti őket a mámor, valószínűleg az otthoni vésztartalékot is felemésztik. A szerző lázasan gondolkodott, megpróbált messze az összefüggések szövevénye mögé látni. Ehhez azonban elmélyült csönd kellett volna, ami a szerző lakásában nem volt meg, mivel a Gyerek a szerző íróasztalnak kinevezett nyújtódeszkáján pingpongozott, a Feleség pedig a rádiót bömböltette. A szomszédokról ne is szóljunk. Illetve szólhatnánk róluk, elsősorban a Szomszédasszonyról, aki tiltott gyümölcs volt a szerző számára, de talán egy következő fejezetben még sor kerül rá. A szerző optimista volt. Gatyában toporzékolt az elhagyott folyosón, a leszakadt fogas és a bilin ülő második utód között. Az utód félpercenként jelentette, hogy még hány kaka várható. A Nej rádiózás közben cigattázva tojást sütött és befőttet evett, s ha még egy kezet birtokol, azzal bizonyára hajat mosott volna. A szerző a kétségbeesés küszöbén tipródott, sehogy sem tudott hozzáférni a laposüveg szilvapálinkához, amelyet a szemetes vödör és a seprű közé rejtett el. Kint tombolt a zimankó. A szerző alapvető emberi jogaiért perlekedett, esendő vágyakozása megremegtette az égiek szívét, a Feleség mégsem volt hajlandó kimenni a konyhából, ott állt, mint egy bazaltoszlop a pálinka és a szerző között. A szerző agyában viharos gondolatok birkóztak, és bizonytalan tervek szövődtek. Az egyik terv szerint meg kellene emberelnie magát, de saját belátása szerint is híján volt az önfegyelemnek. A másik elképzelés szerint oda kellene csapnia az asztalra, de lelki szemei előtt felsejlett egy másik Szerző begipszelt keze, aki odacsapott. Az Utód az utolsó kakát jelezte, a televízióban elkezdődött a Tapsi-Hapsi. A szerző sértődötten leült a fotelba, végignézte a Tapsi-Hapsit s az esti mesét, lelki szemei elhomályosultak. A homályban (mint egy hatalmas ködfoltban) fel-felbukkant a NAGY CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR REGÉNY árnyképe, amelyet neki kellett volna megírnia, huszonhat ív, két normában, az közepesen horribilis összeg. A szerző vizet eresztett a bilibe, majd megmosta az Utód popsiját, elmerengett fölötte, majdnem elérhető közelségbe került a szilva-