Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - Fülöp Antal: Ki szállhat velünk?

354

— Kedvenc könyve a hangyákról... Igaz? — Beck cigarettájából gyújtottak rá. Beck előzékenyen tüzet adott Lérinek.

— Amolyan hangyáskönyv — felelte Léri csipetnyi huncutsággal.

— Meg kell hogy mondjam, furcsállom kissé az összefüggést. A hangyák ugyanis sohasem játszanak — mondta Beck. Fürkésző pillantása épp csak átsiklott Léri arcán, s érintve a könyvet, megnyerő arckifejezés kíséretében rebbent vissza Lérire.

— Sőt — mondta Léri — a játékról még csak nem is álmodnak. Hiszen tudja, mi a helyzet náluk ...

— Egyébként gratulálok — váltott hangnemet Beck, de előbbi asszociációjával vitte tovább a burkolt kihallgatást. — Játékra nevelni a fiúkat... Ha jól értem, arra gondolt, hogy később is, amikor már a szájuk és a szemük köré beégett az üresség, megtarthassák ezt az adottságot.

— Stimmel — mondta Léri. — Egyébként félreértett.

— Ejha!

— Márminthogy részben.

— Éspedig?

— A kiskorúságra gondoltam. Nem árt, ha megszokják, akár a bőrüket.

Beck meglepő módon zavarba jött. Puha mokasszinjában elindult a parkettán,

egy egészen hosszút szívott a cigarettájából, elsétált a zöld asztal sarkáig, kis ideig Lérinek háttal nézte a falat, majd visszafordult. A hamutartóba nyomta csikkét. Ironikus mosolya már nem Lérinek szólt, noha még hozzá beszélt:

— Kitűnő, Léri! Egészen kitűnő. Ennél jobb nem is juthatott volna eszébe. Zseniális. Nyugodt lehet, ehhez ezután megkap minden támogatást...

Ezzel fölvette kabátját, táskáját, s két ujjal érintve Léri tenyerét, eltávozott.

Léri a kezét lógatva állt, egy pillanatig nem érzett mást, csak az érintés hidegét. Kinézett az ablakon, és összerázkódott. Mintha egy vissza-visszatérő s az iskola diófája fölött köröző holló árnya suhant volna át az ablakon.