Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Fülöp Antal: Ki szállhat velünk?
353 redőztek alá. Fölöttük kandi fejek — imbolygó léggömbök — lesték az ítéletet... A tantestület fele nőkből állt, és Zab feléjük fordulva készült felmondani a megnyitó beszédet. — A kiküldött elvtárs megjelent közöttünk ... Beck leintette, majd a fogasra akasztva kabátját, ledobta magát az első fotelba. Kért egy hamutartót, és Zab remények közt állapította meg, hogy hangja most egy fokkal keményebb; ennek megfelelő malíciózus pillantást vetett Lérire, aki nyugodtan ült a székén, vaskos hangyáskönyvében lapozgatva, bár a száját hirtelen többször is megnyalta ... — Hát akkor — mondta Beck cigarettára gyújtva — lássuk, mi történt. Zab várt, majd látva, hogy mindenki hallgat, s mivel ő volt az igazgató, megszólalt. — Hát az ... Amit már a telefonban is ... Izé ... A nők lesütötték szemüket, bókolva nézték az asztalt, mintha a filcteritő zöldjéből szerették volna pótolni reményüket. Feltört egy orrán át elhangzó önérzetes sóhaj. — Cucor kolléga! — mondta Zab. — Álljon fel, maga a titkár, kitűnő mű- helygyakorlatos, szépen, nyugodtan ... Cucor megköszörülte a torkát, Beck jelezte, hogy nem kell fölállnia, így hát ülve köszörülte meg még egyszer. — Szóval — mondta —, baj történt... — Igen... — válaszolta Beck, inkább kérdő hangsúllyal. — Léri kolléga megbontotta a tanítás rendjét. S ezzel még nem mondtam sokat. — És mivel bontotta meg? — kérdezete Beck, újabb cigarettára gyújtva. Láthatón fogyott a türelme. — Játékrepülővel... Az elszórtan kibuggyanó, végül elharapózó nevetés közben a tanárok a székeket húzkálták maguk alatt, gyufák sercentek, s a füst felkéklő felhője mintha valamelyest oldotta volna a helyzetet. Beck azonban savanyúan húzta el a száját, tágítva egyet garbóján, s mintegy kinyilvánítva a dolgokról alkotott véleményét, fújt egyet a levegőbe. Erre az egyik tanárnő — mozdulatában alig titkolt sértődéssel — fölállt, és szót kért. — Vegye úgy, hogy megkértem rá — mondta Beck. — Léri kolléga — mondta a tanárnő, s öt ápolt ujja pirosra fényezett körmével dobolta hozzá a ritmust az abroszon — azt próbálta a fiúknak a nyolcadik Á-ban bemesélni, hogy életkoruk mindössze három és fél év, s hogy ez — számomra rejtélyes módon — a jövőben még fontosabb lehet... Hát erről van szó! Beck egyszeriben fölélénkült. Ahogy elkerekülő szürkészöld szemét körbe- jártatta a tanári karon, az teljes összpontosításról tanúskodott. Egy pillanatig a feszült figyelem pózában maradt, majd hátradőlt, és majdnem közönyös lett megint. De egészében mégis megváltozott... — Melyik maguk közül Léri? — kérdezte. — Szerény magam — jelentkezett Léri, s mielőtt fölpillantott volna, ujját az éppen olvasott sor alá helyezte. — Szóval maga az? — nézet rá Beck. Az érezhetően felgyorsuló pulzusok a zakók és habkönnyű pulóverek alatt jelezték, hogy az aktus a csúcs felé közeledik, a kielégülés előérzete már ott bizsergett az idegekben. Akkor váratlan dolog történt: Beck elmosolyodott. — Vége a gyűlésnek! — mondta. — Kérem, hagyjanak magunkra Léri tanár úrral. A terem kiürült, és Beck Lérihez fordult:
