Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Fülöp Antal: Ki szállhat velünk?
352 — Magasan! — zúgta a kórus. — Fönt a felhők fölött, egészén magasan! — Ki szállhat velünk? — Mind, áki tud! Aki, ha akar, három és fél éves! ... — Én még csak kettő ős fél vagyok — szúrta be valaki, dobbantott, és kitört a röhej. Ráadásul valaki nyávogott. — Rendben van — felelte Léri —, de azért ne feledd, hogy az ember nem attól gyerek, hogy hülye. — Repülőt tartó keze azonban lehanyatlott, s mielőtt megszólalt, gondolata beárnyékolta előbbi jókedvét. — Ide figyeljetek ... — mondta határozatlanul. — Azt akarom ... Azt szeretném, ha megtanulnátok ... Ha hozzászoknátok, hogy az ember bizonyos körülmények között akkor sem válhat felnőtté, ha külsőre úgy fest. Pusztán azért, mert... Egyszerre csönd lett. Megérintette valami a levegőt, és kirekesztve minden egyebet, a nyiladozó titkok előcsendjét vonta köréjük. Várakozón tapadt Lérire a harminckét tekintet. Zab megrökönyödve állt a nyitott ajtóban, jobb lábán a nadrágszár reszketett. Ahogy első megdöbbenése átment abba a megalázó érzésbe, hogy róla itt senki sem vesz tudomást, kirobbant: — Mi folyik itt?! Mi a hétszentség? Arca dühében egészen elkerekült, s kipattanó hüvelykujjával a válla mögé bökött, jelezve, hogy Léri kövesse. Egy hét múlva megérkezett a járási kiküldött. Jövetelét alig titkolt kárör- vendés előzte meg. A takarítónő seprűivel, rongyával bejárta az iskola minden zegét-zugát, lement a pincébe, fölment a padlásra; a tanári kar lefojtott lázban élt. Léri ezalatt tornaszereket leltározott — kifogástalanul, bámulatos kedély- lyel. Ügy tűnt, tudomásul sem vette a fölgyülemlő ellenszenvet, amely körülötte egyszerre hűlt és hevült. Eosszantó módon újjávarázsolta a szertárat, a krikettlabdák, gerelyek és húzórugők, egyszóval minden pontosan helyére került, s ezt még csak tetézte, amikor a tanári szobában egy körlevél kópiáját a fésűjén zümmögtetve, az élettanos kollégának — aki épp szalonnás tízórait evett — föltette a kérdést: vajon lehetne-e a darazsakkal ilyen módon szót váltani? „Mit képzel ez?” — kérdezte magától Zab, s helyéről fölállva telefonált, hogy megsürgesse a járási kiküldött jövetelét. Most végre itt volt! Zab az épület előtt várta, krómozott malackáját a zsebében forgatva. A kiküldött bordó irattáskával, ballonkabátban szállt ki a Tátrából. De rövidre nyírt haja, meg ahogy puha mokasszinjában könnyedén, már-már hanyagul — mintha épp csak egy büfébe térne be — jött be az udvarba, talán még fütyörészett is, és harmincévesnél sehogy sem lehetett öregebb, mindez egyszeriben kibillentette egyensúlyából Zabot, aki erre az alkalomra becsületesen fölkészült. — Beck vagyok — mondta a kiküldött két ujjal érintve Zab tenyerét, de meg sem állt, úgyhogy Zabnak önkéntelenül is járás közben kellett elhadarnia a nevét. Eközben egy befejezetlen sasszéval — maga sem nagyon tudta, miért — megpróbálta léptét Beck járásához igazítani, de ritmust vétett, és megbotlott. Beck tekintete elsiklott fölötte, inkább a diófán csüngő madáretetőre nézett. — Nos — kérdezte elterelőleg —, hogy van az eretnekünk? — Remélem, ezúttal sikerül megszabadulnunk tőle — felelte Zab, s az ajtó üvegén föltűnő alakjuk látványa — egymás oldalán — némileg kárpótolta. A tanári zsongott, majd elnémult, amikor beléptek. A hosszú zöld asztalon bronzban révedő Lenin-szobor körül a tanári kar trónolt a kárpitozott székeken. A beleélés csodájaként a vállakon már megjelentek a talárok, és súlyosan
