Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
33 a család, mikor az anyja is kiszólt, hogy ki az, s ő megmondta, egyszerre fénybe borult a kis ház, s belépve egyszerre csimpaszkodott a nyakába a felesége, a három lánya és az édesanyja, azt az örömet nem lehet szavakkal kifejezni. Hajnalig ébren voltak, mondták egymásnak, hogy s mint volt, megmutatta a hegedűt, amelynek a hazatérését köszönhette, s régi inas- és segédéveire emlékezve meg is szólaltatta azt, olyan nagy volt a kedve. Hosszan elnézte a feleségét, gondviselt volt az arca. Szeme sugarába fogta a lányait is, Lilla és Klára nagyot nőttek, mind a ketten polgári iskolába jártak Miskolcra, és vonatoztak szegények, nem laktak internátusbán, feleségének nem futotta többre a bukszájából. Malvinka is megnyúlt a két esztendő alatt. Az édesanyján volt látható a legjobban, hogy elfáradt, megöregedett, de azon az éjszakán a feleségén is túltett a frissességével. Ami jót talált az éléskamrában, azt mind az asztalra rakta, ő azonban tudta, vigyáznia kell, nem szabad megterhelnie koplaláshoz szokott gyomrát. Evett, de csak úgy, mint az étvágytalan gyermek. Aztán lefekvéshez készülődtek. Átrendezték a fekhelyeket, hogy a hosszú két év után újra egy ágyban lehessen a feleségével... S jöttek a szürke hétköznapok. Megint a vasgyár főműhelyében találta magát. Nem volt nehéz a szerszámokkal bánnia, a donbaszi szénbányák gépeit javítgatva hozzászokott a nehéz fizikai munkához. Igazodnia sem volt nehéz a háború utáni helyzethez. A fogolytáborban sokszor meghányták-vetették, milyen jövőnek nézhetnek elébe. Volt egy sereg bajuk. Azok között is a legfőbb, hogy szorosan laktak a szoba-konyhás házban. Ha léptek benne, egymásba ütköztek, mindig útjában volt valaki valakinek, s ez a körülmény egyre a haraszti házukra emlékeztette őket. Nem volt nap, hogy ne gondoltak volna a szomszéd országba került házukra, ne beszélgettek volna róla, s keresték is a módját, hogyan költözhetnének bele újra, megoldást azonban nem találtak. Országhatár választotta el őket a házuktól. Negyvenéves volt, ereje teljében levő férfi, de nem volt már kedve újabb családi házra gyűjteni. A lányok taníttatása és öltöztetése sok pénzbe került. Az ilyen korú lányoknál már a férjhez menésre is gondolni kell, a még szigorúbb takarékoskodás nem jöhetett számításba. Meg hát háza egyébként is van, csak hozzá kell jutnia valahogy. Mlár éppen írni akart Pestre ebben az ügyben, amikor egészen véletlenül megtudta, hogy magyar- országi szlovákokat hazatelepítő biztosok járják az országot, és most Miskolcon tartózkodnak. Másnap már vitte is a vonat a megye székhelyű nagyvárosba. Mert a feleségével akárhányszor tárgyalták is meg a dolgot, ott kötöttek ki mindig, hogy vissza kell térniük a házukba. Csak a lányai fintorogtak ismét, nem volt ínyükre a Csehszlovákiába való település. De az ő szavuk, fintoruk nem számított semmit, a gyermekeknek — akárhogyan is van — követniük kell a szülőket. Ilyenekre gondolt magába roskadva, míg döcögött vele a vonat. Rá se hederített a kinti világra, a Sajóvölgy hófedte dombjaira, a zúzmarás bokrokra és fákra, a messzire fehérlő háztetők kéményeinek komor füstjére. Miskolcon egyedül csetlett-botlott a kemény, letaposott, csikorgó havon, a Búza téri piac és a Nemzeti Színház környékén, és sok üzletbe be kellett nyitnia, és sok járókelőt meg kellett állítania, amíg eljutott abba az épületbe, amelyben a Csehszlovákiába telepítő biztosoknak volt az irodájuk. Aztán már nem volt nehéz a dolga. Felfedte a szándékát, születési bizonyítvánnyal igazolta, hogy a szülei odaáti menyétiek voltak, onnan települtek Ózdra, még a Monarchiában. Minden huzavona nélkül engedélyezték a Csehszlovákiába való települését. Arról mélyen hallgatott, hogy a harmincnyolcas határok érvénytelenítése után ott maradt a pengős világban vásárolt szép nagy családi háza, azért kellett a lépésre elhatároznia magát. Az igazsághoz tartozik, hogy a biztosokat nem is érdekelte az igazi szándéka, annyit kérdeztek csak tőle, hová szeretne települni, és ő habozás nélkül közölte, hogy Harasztiba. Az orra előtt jegyezték
