Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
34 be a község nevét, azért volt számára érthetetlen később, hogy az Özdon beva- gonlrozott ingóságaikat s őket magukat is miért vitte végtelennek tűnő ideig a tehervonat. Özd és Haraszti között a távolság légvonalban nem volt több tizenöt kilométernél. Mikor szülővárosából elindultak, mintha a kétségek tengerén hánykolódott volna, valami nagy, félelmes érzés kezdte markolászni a torkát. És a lelkét is marcangolta az elhamarkodottnak tetsző döntés, de a vagon üresen hagyott közőpterében gubbasztó feleségének és szomorkodó lányainak nem szólt róla, nem mondhatta ki, ami a nyelvén volt, hogy most már szerinte is jobb lenne, ha Bánrévénél Miskolc s nem Lénártfala felé fordulna velük a tehervonat. Elsietettnek tekintette és már meg is bánta a lépését, de nem téríthette el más irányba a szerelvényt, meg nem is nevettethette ki magát, hogy visszafordul. Hogy elhessegesse fejéből a legsötétebb gondolatokat, a meglepetésnek számító haraszti megérkezésükre összpontosította figyelmét. Lelki szemeivel látta a fogatlan, bagós, bűzt árasztó vasutast, ahogy összecsapja a tenyerét a bakterház előtt: — Te magasságos Isten, jól látom, amit látok? Mindenki délnek megy, mert arra szorítják őket, maguk meg csak úgy visszajönnek? Látta a kitárt ablakokat is, az azokban könyöklő, kíváncsi, pletykára mindig éhes asszonyokkal, akik szintén meghökkentek a viszontlátásuktól, annyira azonban nem, hogy a nyelvük is megbénult volna. Szájról szájra adták a hírt, hogy Kovács űr szerencsésen megtért a fogolytáborból, mintha a családját egyenesen a donbaszi szénbányákból vezette volna Harasztiba. A plébánossal is kezet rázott gondolatban, sőt össze is ölelkezett vele, s mosolyogva mondta neki, hogy ha már így történt, hogy elmentek és visszajöttek, folytassanak ott mindent, ahol abbahagyták, nem jutott eszébe, hogy az államváltozással párhuzamosan megszűnt a Hangya is, s a Jednota fogyasztási szövetkezet lépett a helyébe. Aztán egy nem várt dolog elterelte a figyelmét az elképzelt haraszti fogadtatásról. Csehszlovák területre érve, a lénártfalvai vasútállomáson le kellett volna kapcsolni az ingóságaikat szállító vagont, de meg sem állt velük a szerelvény, rohant tovább. Mindenre gondolhatott, csak a fékek meghibásodására nem. Előbb a járási székhelyre viszik őket, onnan kerülővel vissza Harasztiba? De Feleden is csak icinyke-picinyke ideig állt velük a tehervonat, míg a vagonukat rákapcsolták egy másik szerelvényre. Kilesett a résen, és szöget ütött a fejébe, hogy azt a másik tehervonatot fegyveres katonák őrzik. Kiabálást, jajveszékelést is hallott, amiből arra következtetett, hogy rajtuk kívül még további családok vannak a vagonokban. Nem értett az egészből semmit. Dörömbölt az ajtón, amely tenyérnyi résre kinyílt. Fegyveres katona nézett vele farkasszemet. — Mi ez? Miféle eljárás ez? Harasztiba kértem a hazatelepülésünket, és hol járunk már attól a falutól? A katona azonban mintha szoborrá vált volna, meg sem mukkant, csak nézett rá komoran. A dörömbölés, az ajtónyílás, a farkasszemet nézés még néhányszor megismétlődött, aztán megadta magát a sorsának. Abban reménykedett, hogy tévedésről van szó, amelyet valahol magyarázkodó bocsánatkérés követ majd. Megnyugodni azonban nem tudott. Losoncon már megint elfogyott a türelme, dörömbölt az ajtón, kipréselődött a résen, kiugrott a vagonból, és a szájából párát pipálva eszeveszett kiabálásba kezdett. — Mi ez? Hová visznek? Mi Magyarországról jöttünk Harasztiba! Azonnal fordítsák vissza a vagonunkat! Az egyik fegyveres katona azonban válasz helyett visszatuszkolta őt a vagonba. Egyre keservesebb lett az út. Felesége és a lányai szűnni nem akaró sírásba, jajgatásba kezdtek, s már az őt vádoló szavak sem maradtak el. Mindig találgat, nem fér a bőrében, ezt jól kifundálta, már nem oda mennek, ahr*á
