Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - Peter Andruška: A szív szavával

339

utazik a költő Bécsbe, majd Párizsba. Ezek a hőnapok nyitnak számára ablakot nemcsak a költészet, hanem a filozófia és a politika tágabb világára is. Talán éppen ekkor érik be tudatossága, amely egész addigi életének, nyomasztó élményeinek televényében gyökerezett. Simor András bizonyltja József Attila költői képeiről szóló tanulmányában (Űj Auróra 1985/3), hogy az ifjú költő Párizsban magába szívta a francia líra, de főleg Villon, Rimbaud és Apollinaire hatását. És ott ismerte meg a Párizsi Kommün hagyományát és Marxot is. Több párhuzamos tényező, amelyeknek szintéziséből költészet született.

Rákos Péter, a költő életéről és művéről szóló legtartalmasabb hazai tanulmányok egyikének szerzője írja (megjelent a S čistým srdcem, Praha 1959 c. válogatott József Attila-kötet előszavaként): „Költőhöz illően élt: hevesen, sietősen, mélyen és tudatosan; élete már önmagában is alkotás volt, nemcsak verseit alkotta meg, hanem egy kivételesen tiszta költő alakját is.” Továbbá: „Ilyen volt az élete: szinte elviselhetetlenül nehéz, de eszményien termékeny az ő formátumával és tehetségével bíró költő számára. Hogy úgy mondjuk, a nagy költészet minden feltétele sújtotta őt... tudta, milyen a proletárnyomor vidéken és a nagyváros peremén.” A Rákos Péter által elmondottakkal kapcsolatban — kissé talán elcsépelt módon — többnyire a költő néhány közismert versét szokás említeni a Döntsd a tökét, ne siránkozz (1931), a Külvárost éf (1932), a Medvetánc (1934) vagy a Nagyon fiíj (1936) című kötetekből. Ezúttal azonban hadd Idézzük, hogyan értékeli önmaga helyzetét, életét a költő az 1923-ban keletkezett A legutolsó harcos című versben:

„Valami forró nyári éjszakán Gyárfüst ölelt ét lomha földszagot,

S a legnagyobb lélek szökkent belém:

Az utca és a föld fia vagyok.

Ma hat földrészre nyílik bimbaja —

Szép szívem óriás, piros virág,

És villamos hullámok lengetik Világbelengő, kitárult szagát.”

A verset Ján Smrek fordította szlovákra, ám a Kamil Bednár—Ladislav Hrad- ský páros cseh változatában a második strófa hűbb az eredetihez. Itt is az történt, ami József Attila más verseinek esetében sem ritkaság; a fordítók elhomályosítják a vers értelmét azzal, hogy a költő pontos és konkrét Jelzőit általánosabb síkba helyezik át, aminek következtében a versek „költőibbé” — rejtélyesebbé — válnak ugyan, de egyúttal kevésbé József Attilá-s hangula- túakká is. A szlovák fordító a „szép szívem” helyett megelégedett a „szíveimmel („srdce moje”), az „óriás, piros virág” helyett pedig ezzel: „e nagy virágot” („tú veľkú kvetinu”), s így számottevően gyengítette a költemény atmoszféráját, egyértelmű kapcsolatát a kézzelfogható dolgok világával, amely ugyanakkor jelképes értelmű. Ez az apró kis példa is jelzi, mennyire igényes és kényes feladat annak a költőnek a verseit tolmácsolni, akit Valentin Beniak „proletárok közt is proletárnak” nevezett, ám aki egyszerűségében és szerénységében is fenséges költészetet teremtett; jelentést hordozó, dekoratív gesztusoktól mentes lírát, érdemeset arra a jövendőre, amelyért a költő egész életében viaskodott a vele szemben szinte mindig ellenséges világban.

A jelentős József Attila-versek többségét szlovák fordításban is olvashatjuk. A Smrek által fordított Nie ja volám (1952) című önálló kötet mellett ott vannak Emil Boleslav Lukáč fordításai, és Valentin Beniak is kiváló válogatást készített és adott ki Večerná blýskavica (1957) című antológiájában költőnk