Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - Peter Andruška: A szív szavával

340

verseiből. Azonban említett fordítóink egyike sem — sőt a cseh Závada és Bednár sem — figyelt föl az 1923-ban íródott Lázadó Krisztus című jelentős versre. Ez a vers nemcsak azért fontos, mert szerepet játszott a költő sorsának alakulásában, miután istenkáromlás vádjával elítélték miatta (a nyolchónapos büntetést a közvélemény nyomására végül törölték), hanem elsősorban azért érdemel figyelmet, mert kulcsot kínál a költőnek az élet teljességéről alkotott elképzeléseihez. Már első strófájában ezt olvashatjuk: „Több kalászt adj, de azért ne vedd el a / rózsát...” A Lázadó Krisztus című vers, a Fiúnak ez a képzeletbeli és jelképes monológja, amelyet az Atyához intéz, ez a sürgető kérés (követelés?) és könyörgés a lehető legmeggyőzőbben fejezi ki az értelmét, a szükségességét egy olyan világért folytatott harcnak, amelyben a kenyér és a rózsa mindenkit megillet majd, s amelyben emberhez méltó életet élhet mindenki, aki dolgozik. Lám, ez is példája a költő állásfoglalásának az élet kulcskérdéseiben, a világ dolgait elkötelezetten értékelő szemléletének megnyilvánulása. Mert mi egyébről is volna szó, mi másra volna szükség a világban, mint hogy mindenki, minden egyes ember emberhez méltó életet élhessen — hangozzék ez akár egyszerűsítésként. Az alapelvek mindig egyszerűek és érthetőek, csupán a részletek bogozódnak össze, ha rosszakaratú kéz nyúl közéjük. Mindez azonban nem ingathatta meg a költő meggyőződését, miszerint küzdeni kell egy alapjaiban megváltoztatott világért, egy tiszta, nagylelkű, igazságos világért. Végül is ő és harcostársai (akik nem fordultak el tőle, de még azok is, akik nem értették meg és elutasították) egyetlen nagy célt tűztek maguk elé: új harmóniát adni a világnak. „A költő — ajkán csörömpöl a szó, / de ő (az adott világ / varázsainak mérnöke) / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát.” Igazat írt tehát Valentin Beniak annak idején: „A sors kíméletlenül elbánt az emberrel, a költő hite azonban mégsem rendült meg.”

A műfordítók „nehéz” költőnek tartják József Attilát. Ján Smrek például köszönetét fejezte ki tanácsadójának „a segítségért, amelyet ennek az igehasználatában kifinomult és helyenként nehezen megfejthető költőnek bonyolult metaforáit és eredeti ízű kifejezéseit értelmezve nyújtott”. Miloš Tömőik a költő „műveinek kifejezési sajátosságaiban” látja annak okát, hogy versei nehezen fordíthatók. Lényegesen közelebb jár azonban az igazsághoz akkor, amikor a „nehezen fordítható” jelleg eredetét a költő egyéniségében és életében keresi, amikor olyan alkotóként jellemzi, aki sajátos „komor, balladai” világot teremtett, amely „egyszerre mélyen személyes és közösségi, az evilági problémákban gyökerezik, mégis átszövik a reflexiók, az álmok és az emberi lét metafizikája”, s végül amikor arról ír, hogy József Attila költészete „két elv, az egyéni és az egyén fölötti dialektikájára épül. Ez magyarázza nyugtalan, vibráló mivoltát”. A legnagyobb igazságot azonban azzal mondja ki az irodalom- tudós, hogy a költő „azonosulni tudott a népköltészet legegyszerűbb motívumaival, ugyanakkor elmélyült szelleme egyre igényesebb célok felé vezette a versépítésben” (az idézetek a Smrek fordította kötet utószavából valók). Igen, „a valóság megismerése és pontos megnevezése”, s legegyszerűbb motívumok és az elmélyült szellem, a művészi kifejezés és az élmény egysége, a más költőknél tapasztalhatónál mélyebb, végzetesebb egység — ebben és ezért nehéz költő József Attila. Egészen, teljes mélységében csak akkor érthetnénk meg, ha birtokában lennénk teljes élettapasztalatának. így azonban bele kell nyugodnunk, hogy költészetének valamennyi értelmezési kísérlete kisebb vagy nagyobb mértékben hiányos lesz. És lehet, hogy éppen ez a körülmény biztosíthatja — biztosítja — a költő halhatatlanságát, talán azért, mert világos, egyenes és nyílt szavain túl még van valami, ami egyelőre távoli, de elképzelhető, s ez kíváncsiságot és elismerést egyaránt ébreszt majd bennünk, elisme-