Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Peter Andruška: A szív szavával
338 korától), talán ő volt a magyar költészet legigazibb csodagyereke. A sors azonban úgy hozta, hogy a csodagyerek helyett (ő maga is elutasította, hogy annak nevezzék, mondván, hogy csak árva volt) a föld fia szólalt meg verseiben, s ez a kamasz Makóról begyalogolt Szegedre meglátogatni a költőt, aki néhány évvel korábban Ady társa volt s aki elismert tekintélynek számított. És Juhász Gyula pártfogásába vette őt. Vajon miért? Talán megsajnálta az ágrólszakadt jövevényt? Vagy rejtélyes módon megérezte: költő áll előtte? Bárhogy is, az tény, hogy a fiatalembert „isten kegyelméből való költőnek” nevezte, és nem tévedett. Azazhogy mégis tévedett: mert a szegénység kegyelméből való költővel találkozott. Természetes dolog, hogy alkotásaikban a költők életük valóságos tényeit is felhasználják, sőt nemritkán főleg azokat. József Attila költészetének életrajzi motívumai a drágakövekhez hasonlíthatók. Látszólag egyszerűek, hétköznapiak, sőt nemegyszer szürkék, ám a költő feltöltötte őket teremtő géniuszának erejével és emberi sorsának keserűségével, s így váltak egyszerivé és megismétel- hetetlenné. (Rudolf Chmel írja Emil Boleslav Lukáč Spoveď Dunaja című, 1976-os kiadású magyar költészeti antológiájának utószavában József Attiláról: „Mű és élet nála egyet jelent. Lázadó forradalmi lírájában, szerelmi költészetében és édesanyjáról szóló verseiben egyaránt par excellence proletár költőként áll előttünk.”) A verseinek többségéből felénk áradó bánat és keserűség azonban nem hat ránk nyomasztóan. Igen, nagyon fájt és nagyon fáj, ám az élet arcáról nem lehet letörölni a ráncokat, amelyeket a tapasztalat hidegtűje karcolt bele, amelyek az emberi sors tapintható nyomai s amelyeket életének minden pillanatában érzékelt a költő. Mert valóban küszködnie kellett, keservesen és egymagában, támasz nélkül — még ha akadtak is, akik segítették mind itthon, mind pedig külföldön (Bécsben és Párizsban). A magány lett a sorsa szinte egész életében, a magány és az elhagyatottság. Talán ezért hatnak ránk olyan meggyőzően és megindítóan utolsó versének sorai, amelyeket betölt az embertársai iránti hűség és az önzetlenség: „Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. (...) Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél.” A költő jóakarata, a harmonikus élet s elsősorban a szellemi bőség utáni vágyakozása (noha az élet anyagi javaiból fakadó örömöket sem vetette meg — bármily paradox és ironikus csengésű is ez az állítás éppen vele kapcsolatban) voltaképpen válasz volt, közvetlen reagálás az őt körülvevő dolgok és viszonyok tényleges állására. Élete az ellentmondások medrében folyt le. Szegeden eltanácsolták az egyetemről Tiszta szívvel című verse miatt (főlege sorokon botránkoztak meg: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök”, illetve a következőkön: „s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”); s az ügy negatív „főhőse” épp ezáltal kapott helyet a Születésnapomra című versben („Ha örül Horger Antal úr, / hogy költőnk nem nyelvtant tanul, / sekély / e kéj” — megjegyzem, hogy Vilém Závada cseh és Ján Smrek szlovák fordítása e helyen nem mindenben adja vissza az eredeti jelentését). Ezután
