Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Peter Andruška: A szív szavával
K öltészetéhez szinte naponta visszatérek. Szeretem a verseit, mégis megközelíthetetlen mélységekre bukkanok bennük; közeliek hozzám, mégis attól tartok, hogy róluk és alkotójukról sohasem tudhatok meg mindent. Ö volt a legnagyobb magyar proletár költő, a munkásmozgalomban is részt vett. Budapesten, a Kerepesi temető legelső sírhalma alatt — kiváló pártmunkások sorában — alussza örök álmát. Az életében szerepet játszó egyéb helyeket is meglátogattam, őt magát azonban Balatonszárszó vasútállomásán tudom elképzelni a legélénkebben, ott, ahol 1937 decemberének egyik estéjén egy tehervonat kerekei alá hullva vetett véget fiatal életének. Azon a helyen, noha a sebhelyet rég eltörölte már az idő s a járókelők közül aligha gondol valaki a költő tragédiájára, még mindig érezni: „nagyon fáj”. Mert fájt neki. Egész életében. Halálának évében írta az önéletrajzában: „A harmadikos olvasókönyvemben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése, azt hiszem, döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.” A látszólag jelentéktelen gyermekkori emlékből lényeges dolgok olvashatók ki a költő életéről: számos gyerekélménye árnyékként követte mindvégig — az önmagát illető kételyektől kezdve egészen addig a kényszerig, hogy szüntelenül igazoljon és hitelesítsen magán és magában mindent. Életrajzírói általában kiemelik életének körülményeit, amelyek valóban nem voltak irigylésre méltóak, sőt gyakran elviselhetőek sem. Szegénység és nélkülözés a gyermekkor első éveitől fogva, a felnőttség keserű tapasztalatai, éhezés és betegség, a társadalmi élet rendjének kiáltó igazságtalanságai — ezeket tartják költészete hajtóerőinek. És persze különleges egyéniségét. Kevesebb szó esik személyiségének belső ellentmondásairól, arról, hogy egyrészt talán túlságosan is önérzetes volt, zseninek tudta magát, s ezért gyötörte az alábecsültség érzése, másrészt viszont gyakran ő maga kérdőjelezte meg saját írói képességeit. Egész életében szenvedett, életének mégsem csak sötét lapjai voltak. Igaz ugyan, hogy örömeinek, boldogságának, sikereinek pillanatai is fájdalomtól, életének megpróbáltatásaiból hajtottak ki — de kihajtottak, s egy rövidke időre felragyogtak a lehető legtisztább fénnyel, az emberi megértés és szeretet fényével. Hiszen hány mai — vagy akár régi — költő dicsekedhet azzal, hogy tizenhét évesen adta ki első kötetét? Mert József Attila igen! A Szépség koldusa világra jötténél ráadásul maga Juhász Gyula bábáskodott. Verseket már gyermekkorában is írt (úgy tudjuk, tizenegy éves PETER ANDRUŠKA
