Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Jónás, a halpiacon
KRITIKA 311 cselekszem, az nem én vagyok; a történések megsemmisítenek.” (Az arcokat ragya lepi be); „Mert nincs annyi rossz vagy jó, mi visszatartson...” (25. 1.); „Jóra, rosszra egyaránt kaphatóan, napról napra, egyre készebb halottak vagyunk” (63. 1.). — „Az ég alatt / férgecskeember / vízenjáró-tűzönjáró / akarattal / hajnalodon!” — olvashatjuk a Hitben. Ellenpontja másutt: „az élet szentségtartójában hitembe döfött kés vagyok” (14. 1.). Az ember: „porszemszikla” (32. l.j, „hangya- hamlet” (34. 1.). A remény, mint láttuk, egyszer „gyöngyöket hullajtó madárka”; máskor — az Idegenvezetésben — „kitömött madár”. Evangéliumi fogalma, a szeretet, egyik kulcsszava e lírának. „Nem bírtam hordani (...) a lepke szeretetet” — vallja be (49. 1.); hiányról panaszkodik a Szeretetre ítéltben, a Vasárnapban-, másutt viszont arról szól, hogy megléte „végtelenül tágassá béleli” a világ „szigorú börtön”-ét (42. 1.), melyben képtelenek vagyunk a kommunikációra, hiszen — mint a Bábelben olvasható — „egyetlen közös szavunk a jaj / a legértelmetlenebb / az erővel szemben”. A gondolatmenet, melyet föltártunk, az életérzés, melyet előhívtunk e szövegekből, korántsem új; mi több, erősen magán viseli a tanítómester hatását (ezért is illettem e szövegcsoport Krauszát a Pilinsz- kynek kijáró „szenvedő misztikus” minősítéssel). Mint ahogy nem új az sem — Kierkegaard óta, aki szerint az istenhit útja: a rezignáciő —, hogy a sokértelmű Isten-jelképet, amely itt a hét, a Világ, az Univerzum, a Hit, a Remény, a Törvény, a Rend értékszimbóluma, Krausz végül is ambivalenssé teszi („nem mondhatom hogy boldog vagyok nem mondhatom hogy szenvedek / nem rejtőzik / előttem áll / a csupasz / semmi a meztelen isten” — írja a Bolond ősz volt-ban), s kénytelen azt ellentmondásaiban elfogadni. A „saját hitem eretneke vagyok” — vallja Az elnémulás dalában. S itt, ezen a ponton jött el az ideje annak, hogy segédfogalomként használt meghatározásunkat, a „szenvedő misztikust”, a további elemzés során kivonjuk a használatból. Az igazán misztikus líra számára az istenhit: evidencia; a kételyek nélküli meggyőződés fokára azonban Krausz nem jut el; a via unitivát, az egyesülés útját nem járja — nem járhatja — végig. Mert eléggé a világban áll ahhoz, hogy tapasztalatai (mind az egyéni létezés, mind a történelem vonatkozásában) ellentmondjanak bárminőfajta Kegyelem meglétének. Bravúrosan fejezi ki ezt. A legtávolabbi mágnest kereső vas című költeményében, a misztikus szimbolikát merészen neoavantgárd formaeszközökkel ötvöző szövegében, amely többrétű mondanivalót sugároz. Címzettje — Balog Katalin — valószínűleg azonos a Kati című játékos szerelmes vers megszólítottjával; de nemcsak ez jelzi, hogy szerelmi élményről van benne szó, hanem a „MENYASSZONYT VETKŐZTETEK” sor és az utána következő, a szeretkezés eksztázisát újszerű képi asszociációkkal érzékeltető szövegrész is. Van persze e menyasszonyképnek (lásd: Jézus menyasszonya, a szerelem mint a „misztikus unió” középkori és barokk jelképe) távolabbra mutató értelme is. A költemény harmadik rétege: a kegyelemnélküliség átélése az egyéni lét vonatkozásában (lásd a „MENYASZ- SZONYT VETKŐZTETEK — HALOTTAT ÖLTÖZTETEK” sorok kontrasztját): a negyedik pedig a társadalmi-történelmi megváltáshiányra való rádöbbentés: „ÖLÜNK / HIROSIMA”. Nos, az ilyen és hasonló költeményekre gondolva állítottam azt, hogy Krausz Tivadar kötetéből — támasszunk vele szemben bármennyi, jogos kifogást — elődereng a szintézisre törekvő, a megtanult motívumvilágot a sajátjává avató költőtehetség képe is. Benső (zárt és fogalmi) világába egyre inkább benyomul a külvilág; a keresztény mitológia utalásrendszere történelmi-társadalmi valóságmozzanatokkal ötvöződik, profanizálódik. Bizonyság erre a Tapintásértékmutató, amelyben evangéliumi kulcsfogalmak, mint hit (hitetlenség) és szeretet férnek meg békésen olyan utalásokkal, mint: Petőfi, forradalom, nyomozó, Marinetti; vagy a bravúros nyelvi leleményekben, gondolatgazdag szójátékokban tobzódó Ez az egyik végem, amelynek XX. századi, zaklatott életérzését sajátosan színezik a Péter és Pál apostolokra, az anyaszentegyházra való utalások. Változott közben a forma: a redukált „kis- kompozíciók” helyébe az áradó szabadvers, illetőleg — mint például a bibliai motívumokat ugyancsak felhasználó Első áldozásban, a Még menekillben, a Nehéz vedlésben, Az arcokat ragya lepi be című költeményben — a többrétegű, montázstechnikával élő szövegvers lépett. A
