Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Jónás, a halpiacon
312 KRITIKA „misztikus” Krausz verseiből kimutatható eszményt, a vita contemplativa (a tűnődő élet) elvét fölváltotta a vita activa, a cselekvő élet elve. — . bizony a nappal s az éjszaka sincs a maga idejében / ég és föld rendjét senki sem szabja meg / így hát érvénytelen / minden szövetség / egy új úr / valami végső bizonytalan / teremtődhetne már” — írja Ne legyek többé Jeremiás című versében; a trónja fosztott isten helyett azonban új istent választ magának: a tudatosan etikus emberi személyiséget, akinek — mint azt Dialógus az időben című érett versében olvashatjuk — nincs többé szüksége az Űr „minden- hatóságának trükkjeire”, s aki a kegyelmet — lelki békéjét — azáltall nyeri el, hogy kijelenti: „többé nem kegyelmezek magamnak”. Nem kegyelmezhetek, mert választhatok: „Hogy lássuk mi a jó / válasszuk el egymástól a dolgokat / aki tud elválasztani / az előre látja / mivel telik el az első nap” — hangsúlyozza a bibliai teremtésmítoszt ironikusan kifordító költeményében [Hogyan teremti belénk magát a Ki). Nem kegyelmezhetek, mert választhatok, s mert választhatok, szabad vagyok: „aki így előzi meg önmagát / csak az /porladhat / angyallá / szabadon” (57. l.j. Ennek a fölismerésnek, ennek az emberi öntudatnak a birtokában engedheti meg magának Krausz azt a bátorságot is, hogy a bibliai-keresztényi képzetkör profanizá- lásában meglehetősen messzire, a magyar költészetben kevesek által bejárt területre merészkedjék. A Pilinszky-líra: végletes komolyság; Ady, József Attila Istennel perlekedő költeményeit is a stílus emelkedettsége, tragikus pátosza járja át. Bár az irónia — Lukács György meghatározása szerint — nem más, mint „istentelen korok negatív misztikája”, kellett ahhoz valami fiatalos pimaszság (legalább akkora adag, mint a csehszlovákiai magyar irodalomnak címzett Újra otthon ... megírásához), hogy Krausz így, ilyen ironikus- szarkasztikus hangfekvésben szólítsa az Urat: „e művirágos tavaszon / apróra váltott világban / kínzód megnyomorítod angyalod / az erkölcs csonka tér / ha ismered a mindenhatóság trükkjét / harapásodat” (53. 1.), vagy hogy a Ciki (!) című négysorosában így profanizálja a feltámadást: „támassz fel minden harmadnapon / mert így a feledésre is felszögel- ve / már nem éri meg / az az igazság unom / találj ki valami újat”. Vagy: „ha szenteltvizet vizeltek akkor sem hiszek már nektek nem a valódi isten / vagyis az izé pontosabban mit tudom én” (9. 1.); „az új / jézuskákat a világfajdalom csiklandozógépe röhögteti halálra túl a for- / maságaitokon és saját formájában ilyen a vég nélküli sírás hát akkor / áldjon meg benneteket az atya a fiú no meg a szentlélek” (uo.J. Ismeretlen ízű, ingerlő koktélokat kever ki tehát Krausz Tivadar az emelkedett és a köznapi, a fenséges és a triviális, a mítoszi és az ironikus elemek vegyítésével. Iróniája (amely mögött persze vakság volna nem észrevenni a megrendülést és a harmonikus világrend iránti őszinte vágyakozást) önmagát sem kíméli. A Teremtő teremörben (újabb példája ez a bibliai utalásokból, neoavantgárd stílusmegoldásokból és iróniából eggyé ötvözött krauszi formateremtésnek) így számol le a világmegváltó költő világra jöttének illúzióival: „... s lesz új ihlető / téged szerényen megillető / szobrod is lesz egyszer/és te termékeny trágya / szentlé mária ma meddő / ahol a szentlélek nemi / csak a semmi / tud fogantatni foganni”. Mivel azonban e „semmivel” — mint már hangsúlyoztam — Krausz etikus, az emberi értékekért felelősséget érző énje azonosulni nem tud, valamiféle dacos mégis-morállal sohasem mond le a világjobbítás indulatáról. Pedig — bármennyire is az ellenkezőjét állítja, némi lekezeléssel, Lacza Tihamér — Krausztól ugyancsak távol áll a prófétaság. Tudja és mélyen átérzi, hogy századunkban a költőnek — mint Alekszandr Biok írta — „a misztika borát a szkepszis vizével kell kevernie”. Nem próféta tehát: Krisztus-clown. „Apró jónás”, aki — mint Haláltwist című opu- szában írja — „karácsonykor a halpiacon forgalomba kerül”. A fogyasztói társadalom asztalára. A közönybe, az elidegene- dettségbe. Ennek ellenében mondja tovább mániákus mégis-morállal szavait, meghökkentően artikulált verssorait. Onnan is.
