Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Jónás, a halpiacon
310 KRITIKA nyalás, suhanás, ének. Gyöngy: a címadó fogalom, a mosoly; de lehet dal, a remény szava Is. A „fehér” pedig olyannyira közkeletű emblémája a tisztaságnak, az ártatlanságnak (lásd a Milyen ércből vagyok című Krausz-opusz „ártatlan fehér madarainak” képét), hogy a versegész üzenetének „értelmes magyarra” való fordításával — ha a modern vers megkövetelte szellemi erőfeszítés árán is, de — végül is sikerrel birkózhat meg az olvasó. Nemcsak hogy sikerült, hatásos szövegei akadnak tehát Krausznak, olyanok, amelyeknek a szlovákiai magyar költészet képzeletbeli, 1987-es Szép versek antológiájában vitathatatlan helyük volna (az idézetteken kívül számomra ilyen A bérgyilkos, a Tapintásért ékmutató, az Ez az egyik végem, Az arcokat ragya lepi be, a Nehéz vedlés, a frivol volta ellenére is megrendítő Hehe, a fájdalomból-iróniából kikevert Valami szeretet, a súlyos filozo- fikumú Dialógus az időben, a múlandóság abszurditását frappánsan kifejező Amíg én... vagy éppenséggel a kötetzáró Vagyunk)-, benne rejlik e versgyűjteményben ennél több: egy költöileg megformált világkép rajzolata is. Kontúrjai — a versek esztétikai színvonalának rapszodikus hullámzása s a kötetkompozíció már említett átgondolatlansága miatt — hajlamosak ugyan a láthatatlanná válásra; szővegköz- pontú vizsgálódás és motívumrendszerezés azonban feltárhatja, kirajzolhatja, markánsabbá teheti őket. Kötetében ugyanis Krausz Tivadar úgy rajzolja tovább a már az antolőgiabeli verseiben is látható két vonalat (az ontologikus-antropologikus líra, illetve a valóságot közvetlenebbül tükröző, groteszkba és iróniába oltott verskísérletek vonalát), hogy egyúttal megpróbálkozik találkozási pontjaik létrehozásával is. Ez a metszéspont a mindkét versvonulatot jellemző bibliai motívumkor használata folytán valósul meg. Egységesítő, ugyanakkor kontrapunktos eleme ez a motívumkör a Krausz-lírának; szemléletét éppen e kettősség tölti fel gondolati feszültséggel és irritáló, végső soron tehát hatásos esztétikai ingerrel. Krausz kiindulópontja — de, mint látni fogjuk, nem végcélja! — a „szenvedő misztikusé”. Radnóti Sándortól, a Pilinszky-líra avatott mélta- tójától kölcsönöztem ezt a meghatározást, segédfogalomként persze, mint, amely a krauszi világkép egészére ugyan nem vonatkoztatható, másfelől azonban frappánsan jellemzi e kettős természetű világlátás egyik oldalát. Mennyiben „misztikus” tehát ez a líra? Annyiban, hogy megfelel e nagy európai hagyományokra visszatekintő költészettípus két — ugyancsak Radnótitól megállapított — jellegzetességének: tartalmát tekintve ideologikus természetű (azaz eszme-, nézet- és fogalom- rendszert vázol fel és él át; lírai módon persze, érzelmi megközelítésben), formaiszemléleti vonatkozásban pedig — éppen mert lényegkereső, törvényt kutató — „redukcionalista”: a tárgyi-tematikai vonatkozások leszűkítése, az élményszerűség kiiktatása, személytelenség, elvonat- koztatási hajlam, dísztelenség, kopárság, egyszerű, általánosan ismert jelképek használata jellemzi. Krausz kötetét — s azon belül is főként az Ószövetség és az Újszövetség ciklust — olyannyira sűrűn szövik át bibliai motívumok és utalások, hogy leltározásuktól — mert az evidencia aligha szorul bizonygatásra — eltekinthetünk. Fontosabb ennél az a kérdés, mennyiben „szenvedő” ez a líra; mitől is szenved alanya. A harmóniának, a léttel való „békés együttélésnek” az a felhőtlen állapota, amely a részletesebben elemzett Mosolyból sugárzik, ritka pillanata ugyanis lírikusunknak. Feszültségek, paradoxonok, ellentmondások uralják költői énjét. Egyik forrásuk az emberi lét abszurditásának, végességünk tudatának a mély átélése. A már idézett Ez is mosoly mellé olyan szövegek kívánkoznak, mint a két-, illetve címével együtt olvasva-értelmezve háromsoros paradoxonvers: az Amíg én... („addig a csontvázam odabenn / türelmesen vár”), a Halál-blues, a középkori halál- tánc-énekek modernizálását megkísérlő Haláltwist, a Füst Milánnak ajánlott Az öreg embernek született, „a semmi banálisán fekete tüzét” fölidéző Szalonnasütés, A szabadon választott halálról vagy Az elnémulás dala. A másik forrás, amelyből az otthontalanságérzet fakad, ontológiai természetű. Krausz szüntelen kollízióban ál! a világgal: keresi, nem leli, keresi, nem leli a teleologikus Abszolút Lényeget, a világ sorsát igazító Tiszta Törvényt, ám helyette csupán ellentmondások végtelen sorát tapasztalja. Oppozíciói közül, íme, néhány: „kicsoda uszította össze a mindent és a semmit" [Az elnémulás dala/; „Én, a test és lélek összjátéka, ha
