Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
29 hajóskapitánya, aki már sejti, menthetetlenül el fog süllyedni a hajója, de pánikot kelteni nem akar, a legénységnek és az utasoknak nem szól róla, majd csak akkor tudatja a bajt, amikor menekülniük kell a fedélzetről. Haraszti nem volt a világ végén, vasútállomása volt, személy- és tehervonatok elég gyakran elrobogtak a falu szélén. A bakterházban egy erősen foghíjas, bagós szájú ember teljesített szolgálatot, akinek a pereputtya Bánrévén lakott, így egyedül élt Harasztiban egy nagy családi házban, amelynek az udvarában nem volt semmi, csak térdig érő fű meg derékig érő gaz. Nem szeretett mosakodni, tisztaságot tartani, ahogy a harasztiak tréfásan mondták róla, egyszer fürdött életében, amikor az anyja hasából kipottyant, akkor sem a maga jószántából. Ez a bagós, foghíjas vasutas napjában többször is megállt nála, s miközben a fél deci pálinkáját nyaldosta, szóval tartotta őt. Nézze, Kovács úr, kezdte a mondókáját, és rögtön rátért a tárgyra, hogy bár ő nem iskolázott ember, azt azonban látja, hogy míg a háború kitörésekor egymást érték az ágyúval, harckocsival és mindenféle nehézfegyverrel megrakott szerelvények, most már akadoznak a szállítmányok, és mintha visszafordulnának valahol, de még a Kárpát-medencében, és ő ebből azt a tanulságot vonja le, hogy rosszul áll a németek és a magyarok szénája az orosz fronton, mentik, ami még menthető, vagonokba rakják, küldik a hátországba. Nem tudott nem igazat adni az iszákos vasutasnak, a plébánostól is hallotta, hogy az oroszok óriási vereséget mértek a németekre Sztálingrádnál, s mintha nem tudnának fölocsúdni rossz álomnak tűnő kábulatukból, örökké csak hátrálnak, hátrálnak, és mi lesz ebből? A plébános nem a németeket féltette a vereségtől, hanem a templomát az oroszoktól, akik azt majd földig lerombolják. Ő meg a házát féltette, mi történik vele, velük, ha az ország határain kívülre kerülnek. A parasztok meg a földjüket és a jószágukat féltették a kolhozosítástól, hiszen az emberek már mindenfélével ijesztgették egymást. A helyzet rosszabbodására mutatott, hogy az iskolákban szüneteltették a tanítást, féltve a gyerekeket az amerikai és az angol nehézbombázók nappali és éjszakai berepüléseitől, különösen az olyan népes városban, mint Miskolc. Lilla újra beállhatott közéjük a pult mögé, testvéreivel együtt, mert a megözvegyült tanítónő is abbahagyta a gyerekekkel való foglalkozást. Igaz, nem volt már ebből semmi haszna, annyira foghíjasak voltak a bolt polcai! A zűrzavaros helyzet félelemmel töltötte el a feleségét, aki akkor még ereje teljében levő fiatalasszony volt. Szorosan hozzábújt esténként, és örökösen azt az egyetlen kérdést suttogta a fülébe, mi lesz velük? Nyugtatta, ahogy tudta. Az oroszok sem emberevők, meg a csehek sem lesznek azok, ha úgy történik minden, ahogy mondják, hogy a régi határokat állítják vissza. És a felesége sugdolózásainak legtöbbször forró összeölelkezés lett a vége, ma is csodálkozik azon, hogyhogy nem maradt negyedszer is terhes a felesége. Egyszer az asszony mellbevágó javaslattal bújt hozzá. — Adjuk el a házunkat, és menjünk el Harasztiból! Menjünk vissza Özdra vagy Zománcra! — mondta. — Kedvesem — ölelte szorosan magához. — Ki venné meg a házunkat ilyen zűrzavaros időben? Már minden késő? Már minden késő. Nem kellett volna idejönnünk. — Mért jöttünk ide? Mért nem volt jó nekünk Ökröshorváton? — sóhajtott keserveseket a felesége. — Tudod te azt... Nem bírtam elviselni az igazságtalanságot. — Most majd megfizetünk érte! — Az még nem biztos. Felszivárványló reménység volt Horthy kiugrási szándéka, de abból sem lett semmi. A románok ügyesebben megoldották, és kaput nyitottak az oroszoknak a Kárpát-medencébe. Nem volt már semmi fogódzó, szökött katonákkal volt tele
