Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - Mács József: Haldoklás

30

az erdő, meg rendes, de a háborútól megcsömörlött német és magyar katonákkal a kocsma. A tisztek jóindulatnak voltak, megsúgták neki, dugjon el minden megfogható értéket, s attól kezdve azzal teltek az éjszakái, hogy mint a vakondok, ásott a kertben, vízhatlan papírban a földbe rejtette a pénzüket meg az ékszereiket, s az értékesebb ruhadarabjaikat is. Még akkor is ásott, amikor már életveszélyes volt kimenni az udvarra, amikor az ágyúdörgés és a fegyverropogás annyira megriasztotta a jószágot, hogy láncukat tépték és eszeveszetten szaladgáltak le-fel az úton és a kertekben. Közvetlen a front átvonulását megelőző napon villant az eszébe, hogy a hegedűjét is el kell rejtenie valahová, de arra már sem ideje, sem lehetősége nem volt, hogy elássa, a raktárpadlás lim- lomjai közé dugta, és bár a németek üzletet, raktárt, mindent feltúrtak, és minden értéket elvittek, a hegdűjét nem találták meg. A nyemcit kereső oroszok is mindenüvé szúrtak a szuronyukkal, a raktárpaláson is, de a lelkének annyira kedves hangszert nem nyársalták fel.

Az öregember még mindig magatehetetlenül ült a ház falánál, már teljesen elvesztette a reményt, hogy valaki segít rajta. Löket, a kisváros egy nagy, végtelen mozdulatlanság volt, még a gépjárműveket is elterelték a Cheb—Karlovy Vary-i főútvonalra, jókora kerülővel Sokolov felé, hogy még csak a közelébe se juthasson senki. Ügy látszott, ott kell meghalnia a kövezeten, csúfos elhagya- tottságban. Kétségbeesett mozdulatot tett, teljesen hiábavalóan. Nehéznek érezte a karját, a lábát sem tudta kinyújtani, sem maga alá húzni, úgy ült a ház falánál, mint az élőhalott. Abban az egyben már biztos volt, hogy a loketiektől nem várhat segítséget. Ügy istenigazában soha nem is tudott összemelegedni velük. A második világhábrú után hirtelen állt össze az elnéptelenített város, s azóta ki-ki éli a maga külön életét, senki nem néz a szomszédjára, kölcsönt nem kér, nem ad, senki nem bízik egészen a másikban, csak azok tartanak össze, akik itt születtek és élnek, ő azonban ebben sem szerencsés, a lányai mind másüvé sodródtak, Lilla hangszerboltvezető Karlovy Varyban, Klára tanítónő Pilzenben, Malvinka fodrász Týn nad Vltavouban. Halvány vigasz, hogy a lányai még jól beszélnek magyarul, a hat unoka is tűrhetően, de a két dédunoka már csak azt tudja mondani magyarul, hogy nagypapa, nagymama. Mindent elkövettek a feleségével, hogy a dédunokák is beszéljenek a nyelvükön, de a feladat nagysága meghaladta az erejüket. Ezt-azt még értenek, de a nagypapán, nagymamán kívül más szóra nem nyílik a szájuk. A Klára fiára büszkék, aki érettségi után a prágai Károly Egyetem magyar tanszékének cseh—magyar szakos hallgatója lett. Most végzett, tanárrá avatásán ő is jelen volt, s a ceremónia hosszadalmas lefolyása után magához ölelte az unokát, dicsérő szavakkal halmozta el: — Fiam, te jobban tudsz magyarul, mint mi!

Mikor ezeket gondolta, rettentő félelemérzés hatalmasodott el rajta. Hiába próbált csehül gondolkozni, egyetlen árva szó sem jutott az eszébe, hirtelen elfelejtette a tanult nyelvet, amelyet rendesen soha nem is tudott elsajátítani. Ő még csak elboldogult valahogy, tapadt rá a munkahelyén, a felesége azonban zárt ajtók mögött élt, mostanáig nem tanult meg csehül... Már neheztelt a feleségére, hogy nem keresi, nem keresteti, a városi nemzeti bizottság elnökére meg haragudott, mert ezen az utcán jár ki a főtérre a hivatalából, mért nem tart most erre, miért megy más irányba? Ha valaki, ő igazán megérdemelné a várostól a segítséget, hiszen annyit dolgozott a polgári ügyeket intéző testületben, hogy senki többet nála, minden házasuló loketi párnak ő játszotta el hegedűn a nászindulót, s mikor elkészült a pompásan berendezett eskető terem, és a város villanyorgonát vásárolt bele, azon is megtanult játszani, csak hogy ne legyen gondja a tanácsnak. Miért nem üti hát felé senki az orrát?

Mintha a tomboló nyár is hűvösebbet lehelt volna, hideg futkározott a hátán,