Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Kövesdi János: A szovjet filmművészet metamorfózisa
278 Abuladzétól tehát tanulhatnak, akik a művészi munka frontján hajlandók mai hősök lenni. Vajon miből meríthetett ennyi erőt, energiát? Egyhelyíitt szomorúan állapítja meg: „Visszagondoltam Elzenstein keserű szavaira: Minálunk az Igazság mindig győzedelmeskedik, de az élet gyakran ráfizet.. A filmnek rendkívül nagy a nemzetközi sajtóvisszhangja. Szinte az egész külföld „a sztálinizmus szokatlanul őszinte és kemény kritikájáért ünnepli” Abuladze müvét, a rendező ezzel szemben minden nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy „filmjében a zsarnokság általános modelljét kívánta megrajzolni”. A főhős Aravidze alakját megtestesítő színművész, Avtandil Maharadze is nyilatkozik: „Én a rossz megtestesülését, a gonosztevő absztrakt figuráját játszom el.” Lehetséges, hiszen erre utal a zsarnok neve is (Aravidze), ami grúzul annyit jelent: senki. A mű cselekménye „konkrétan sehol és mindenütt játszódik, ahol totális erőszak uralkodik” — magyarázza tovább a főhős-színész. Aravidze, a senki-diktátor Hitler-bajuszt visel és szemüveget, mint Pinochet tábornok... De azért azt se feledjük el: az igazi művész a saját tapasztalataiból, élményeiből is merít. Önök hogyan értelmezik a Vezeklést? Gyakorolt-e valamilyen hatást általában a szellemi élet és a filmélet átépítésére, az utóbbi évek filmművészetére és a szovjet közgondolkodásra? Becslésük szerint milyen jelentősége és hatása lehet a szovjet filmművészetre, filmforgalmazásra és filmgyártásra az elkövetkező években? LISZAKOVSZKIJ: A Vezeklést mi is nagyra értékeljük. Ügy véljük, hogy számos folyamatban jelentős szerepet játszott. Szinte szükségszerű volt, hogy egy ilyen film megszülessen. Az általa hordozott gondolatokért is becsüljük, és figyelemre méltónak, értékesnek tartjuk megalkotásának, felépítésének módját éppúgy, mint formanyelvét, mely nem annyira konkrét, és nem annyira redukált történelmünk lapjainak szemléltető illusztrálására. Nem tudom, hogyan vélekednek a többiek, de én úgy gondolom, hogy éppen ez a film erős oldala. A képi rendszer, melyen a film alapszik, meglehetősen széles, nem olyan film ez, mely bemutat bizonyos dolgokat, mozzanatokat az életünkből, hanem — én legalábbis úgy látom — nagyobb marko- lású, szélesebb hatósugarú, ámde ugyanakkor ellen-totalitárius film. Ogy tetszik számomra, hogy mindenekelőtt pontos lélektani analízise, polifonikus lélektani elemzése annak a jelenségnek, amelyet mi is átéltünk, mások is átélnek, és alighanem még át is fognak élni. Ezért úgy tűnik fel számunkra, hogy a Vezeklés nem csupán utilitárius, helyi jellegű, lokális jellegű és jelentőségű művészi alkotás. Egyszóval tágabb értelmű és becses számunkra. — Amit ön mondott, azt részben Abuladze egyik vallomásának néhány sora is alátámasztja: „A konkrétumból igyekeztünk kiindulni. Minden zsarnok, minden diktátor (akár Néróról, akár a fekete tábornokról van szó) azonos módon jár el — ezért maradt meghatározatlan a cselekmény helye és ideje. Különböző korok történelmét s kultúráját idézzük fel a filmben, ezek a citátumok hivatottak kitágítani a film jelentését ...” A rendező ugyanabban a vallomásában a módszerre is utal: „... miért van szükség a szürrealizmus, az abszurd, vagy a groteszk, vagy a fantasztikum igénybevételére? Hiszen a történelem olyan fantasztikus és abszurd, hogy a reálista művészet módszerei semmiképpen sem tudják teljes mértékben és hitelesen rekonstruálni. Természetéhez illő formákat és stílust igényel.” GVASZALIJA: A film komplex megítélésekor abból kell kiindulni, hogy az — amint az itt már elhangzott — valójában egy trilógia része. Így tekint rá maga Abuladze is, mi, a barátai és kollégái is, így nézi a mozikedvelő közönség is. A három mű egymásra utaló sajátos ciklust alkot, legalábbis a rendező így fogja fel. Nemcsak arról van szó, hogy Abuladze a Vezeklésben egy konkrét történelmi jelenségre reagált, mert ez minden művészeti ágban adott lehetőség, számára itt a szépnek és a jónak, a jónak és a rossznak, a nappalnak és az éjszakának a harcáról van szó. Ha fel kellene sorolnunk valamennyi problémát, melyeket filmjeiben felvet és nagy alkotói bátorsággal megpróbál megoldani, el kell ismernünk mindent, ami őt megilleti, bármilyen szituációban, bármilyen feltételek között tett is szert az érdemre. Maga Abuladze a Vezeklést a trilógia beteljesülésének, koronájának tekinti. Valóban körülbelül húsz éve foglalkoztatta őt e hármas mű elkészítésének a gondolata. Hogy a Vezeklésnek volt-e hatása vagy milyen mértékben járult hozzá a szovjet filmművészeten belül zajló átépítési folyamathoz? Nemcsak hogy segítette az átépítést, hanem egyik bizonyítéka volt elkerülhetetlenségének. Hogy az átépítési folyamat nemcsak fölülről lefelé haladt, hanem hogy az elhivatott mű-
