Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Kövesdi János: A szovjet filmművészet metamorfózisa
279 vészek sem mindig vehetnek részt a társadalom fejlődési irányainak meghatározásában. Igazam van, nemde? A film ezt csak 1984-ben érhette meg, amikor létrejött, de elkészítésének szándéka már 1980-ban megvolt. Mindez tehát arról tanúskodik, hogy ezt a folyamatot nem lehetett megállítani, voltaképpen az egész társadalom volt a szülőanyja. Erre reagált a művész. LISZAKOVSZKIJ: Az elhangzottakat szeretném még kiegészíteni egy érdekes részlettel, melyet talán nem ismernek. Abuladze szóban forgó filmje a Grúz Televízió segítségével jött létre, az egyik tévéstúdióban, amelynek akkor éppen Omar Gva- szalija volt az igazgatója, tehát sok minden átment a kezén. Csupán ennyit a születésével kapcsolatban. PLAHOV: A Vezeklés forgatásával tudomásom szerint is még az események megkezdődése előtt készen voltak az alkotók, de a bemutatására valójában nem nyílt lehetőség. Ám maga az a tény is, hogy ez a film elkészült, a maga nemében huszárvágásnak, hőstettnek számított. Mert az, hogy az akkori feltételek között elkészült egy film a személyi kultuszról s a vele kapcsolatos bonyolult szociális, filozófiai és történelmi problémákról, az bizonyos fokig előkészítette azokat a folyamatokat, amelyek napjainkban valósulnak meg. — Noha a film középpontjában, mint ismeretes, a zsarnok Variam Averidze áll, a rendező nyilatkozataiban jelhívta a figyelmet a zsarnok fiára, Avelre is, általában „Variam gyermekeinek” egész generációjára, mert ebben a nemzedékben mély nyomai maradtak „Variam kemény és kényelmes dogmalizmusának.” Mit is mond Tengiz Abuladze? „Avel veszélyes ember, sőt úgy gondolom, Variamnál is veszélyesebb. Az apa bizonyos mértékig egységes személyiség. Tettei, ha ördögiek is, olykor előreláthatóak voltak. Avel viszont teljesen kiszámíthatatlan, tudathasadásos, romlott, tehát nem látja a jó és a rossz közötti határvonalat... Nincsenek-e közöttünk is ilyen emberek, akik hozzá hasonlóan kettős tudattal élnek? Avelt önmagán kívül semmi más nem érdekli. Ma is az ilyen emberek fognak vissza bennünket. Nos, ezért bízom nagyon a peresztrojkában, nincs más út számunkra, hinnünk kell a józan értelemben ... Az olyan emberekből, mint Avel, lesznek a jövendő Varlamjai. Ezek nem változnak meg, mivel úgy gondolkoznak, hogy »Utánam az özönvízl«, utánam vége mindennek, a földnek, a világmindenségnek, a jövendőnek, a léleknek. Nem hisznek a szellemi örökségben, nem gondolnak az örökösökre...” Önök hogyan vélekednek az ilyen „kettős tudattal élő”, kiszámíthatatlan és önző emberekről, valóban hordoz a film ilyen mondanivalót is? Egyetértenek ebben a rendezővel? GVASZALIJA: Miután kész lett a film és megnéztük a vágás utáni első próbavetítését, s később is, elég sokat beszélgettünk-vitáztunk Abuladzéval, én is, más filmesek is, erről a vonatkozásáról is szót ejtve. A magam részéről osztom Abuladze véleményét és aggodalmát. A Varlam-féle típus természetrajzának megrajzolásán túl azt is megmutatta a rendező, hogy ez a típus hogyan termelődik újra. Munkája tehát kiváló társadalomelemzés is. Egyik legnagyobb értéke, hogy mélységesen őszinte alkotás. Én főként a biztos vidéki, járási-kisvárosi pozíciókat megszerzett, s azt saját és családi tulajdonnak tartó, s ezért azt foggal-körömmel védő, az újat, a változást elképzelni nem is tudó, de nem is akaró, a kaméleonizmust jól elsajátított Varlam-utódokat tartom igen veszedelmeseknek. Ezekkel még igen sok bajuk lesz az újra, másra vágyó jóhiszemű állampolgárainknak ... — A „jelenkori” szovjet filmművészetnek, sajnos, már vannak nagy halottjai, az idősebbek közül például Mihail Romm, Szergej Geraszimov, a fiatalabbak közül Vaszilij Suksin, Andrej Tarkovszkij. Az ő életművük már befejezett, tehát lehetne róla objek- tíven beszélni. Szívesen meghallgatnám véleményüket Suksinról vagy Geraszimovról, több szovjet filmnemzedék tanítómesteréről, de arra itt most nincs mód. Es ami azt illeti, az ő távozásuk már nem foglalkoztatja oly elevenen a filmművészet iránt érdeklődőket, mint például a Tarkovszkijé. Az idei moszkvai nemzetközi filmfesztivál egyik méltán hangsúlyos eseménye volt Tarkovszkij életművének, többek között az utolsó, a Svédországban forgatott Áldozat című alkotásának a levetítése. Akik ott voltak a fesztiválon, mesélik, milyen szívszorító volt látni, amint a még üres vetítővászon elé lépnek a különböző nemzetiségű filmművészek, rendezők és a költő Andrej Vosz- nyeszenszkij, hogy egy-egy rövidket személyes vallomást rögtönözzenek az egykori jó barátról, a Nosztalgia, a Rubljov és más emlékezetes filmek rendezőjéről. Tarkovszkij
