Irodalmi Szemle, 1988

1988/3 - Kövesdi János: A szovjet filmművészet metamorfózisa

276

a gyakorlatban nem lehetett felhasználni a történelmi anyag feldolgozásakor. Éppen ezért az úgynevezett forradalmi-történelmi film mint a filmművészet egyik műfaja az utóbbi húsz esztendőben voltaképpen nem fejlődött. A stagnálás állapotában volt. Ezen a téren csupán néhány kivétel akadt, mint például a már említett Július hatodtka. Ha ma beszélni akarunk a szovjet történelmi filmről, a történelmi tematikáról, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy már most megjelentek az olyan műalkotások, mint Ribakov Az Arbat gyermekei című regénye, és egész sor más irodalmi mű, amelyek egészen új távlatokat nyitnak meg a szovjet irodalom előtt. Bízvást feltételezhető, hogy mindezek az alkotások csakhamar a filmművészet nyelvén is megszólalnak.

— Ha már ön az előbbi válaszában eljutott az irodalomhoz, előrevetítette az irodalom és a film remélt kölcsönhatását, szeretném elmondani, hogy sokakkal együtt figyelemmel kísérem a Lityeraturnaja gazeta hasábjain és általában a szovjet sajtóban, milyen aktívan részt vesz számos elismert, népszerűségnek Örvendő szovjet író és költő — mint például Szergej Zaligin, JevgenyiJ Jevtusenko, Andrej VoznyeszenszkiJ, JuriJ Bondarev és mások — a glasznoszty és a demokratizálás politikájának megvalósításában nemcsak a művészeti élet s általában a kultúra területén, hanem esetenként a nagypolitika fórumain is. Szívesen hallanék arról, hogy az új helyzetben milyen az együttműködés az írók és a filmesek között, és érdekelne, hogyan vélekednek önök, filmesek arról a nyílt levélről, melyet Juri] Bondarev és két másik írótársa tett közzé a szovjet sajtóban a Könnyű-e fiatalnak lenni? című dokumentumfilmmel kapcsolatosan.

PLAHOV: Mindjárt a kérdés végéhez kapcsolódva: az említett levelet Jurij Bondarev, Vaszilij Belov és Valentyin Raszputyin tette közzé a moszkvai Pravdában, s tudomásom szerint az önök sajtójában is napvilágot látott. Természetesen csak a személyes nézetem kifejtésére szorítkozva, úgy vélem, hogy koncepciónak, amelyet közös cikkükben megfogalmaztak, általában véve megvan a maga létjogosultsága. Éppúgy, mint bármilyen más elméletnek és koncepciónak. Mivelhogy mi most már, de úgy is mondhatnám, hogy a glasznoszty politikája elutasította és elutasítja — s ehhez mi, filmesek is csatlakozunk —, hogy valamilyen nyilvánosságra hozott nézet, különösen ha olyan sajtóorgánum tette közzé, mint amilyen a Pravda, hivatalos nézet vagy álláspont, végső instancia, direktív igazság lehessen. Ma ez már elképzelhetetlen. Az adott esetben ez annál is magától értető- dőbb, hogy három külön egyén, három viszonylag köztiszteletben álló ember, három tekintélyes és érdekes író leveléről van szó, akik esetében megszoktuk, hogy a társadalmi élet, a társadalom tekintélyes erői képviselőinek tekintsük őket. Csakhogy én úgy gondolom, hogy az a nézet, melyet cikkében a három író kifejt, nem helyes. Mégpedig azért sem, mert nagyon egyoldalú. És ha lehetőségem lesz rá, mindig tiltakozni fogok az efféle koncepciók ellen, és akár vitába is szállók velük. Újra hangsúlyozom, hogy a nézeteknek ez a fajta pluralizmusa és a tény, hogy nyilvánosságra hozhatók, a demokrácia fogalmához tartozik, a glasznoszty fogalmához.

— De azért az írókkal való együttműködést lehetségesnek tartja?

PLAHOV: Természetesen. Nemcsak hogy lehetségesnek, hanem feltétlenül szükségesnek is. Az irodalom a filmművészet egyik legtermészetesebb szövetségese.

— Ha már a glaszty szellemében beszélgetünk, akkor talán kanyarodjunk vissza ismét a filmhez. Igazán van miről beszélni. Az utóbbi két-három esztendőben temérdek fontos, izgalmas és megbeszélésre érdemes tény került a szellemi köztudatba a szovjet filmélettel, filmgyártással és -forgalmazással kapcsolatosan. Engem mint a Szovjetunió őszinte barátját, mint orosz szakost, személy szerint is nagyon közelről érint mindaz, ami az utóbbi években a szovjet társadalmi és szellemi életben történik. Nem tud közömbösen hagyni, hogy egyáltalán megszületik-e, idejében a nézők elé kerül-e egy mesteri kéz alkotta, jó szándékú orosz vagy más szovjet film. A imént ön és Igor Liszakovszkij a történészek rendkívül nehéz dolgáról és a történelmi témát feldolgozni szándékozó rendezőknek az objektív történelmi igazság kiderítéséért vívott szinte hősies tusájáról beszélt. A történelmi tematikához szorosan illeszkedik, hogy az idei moszkvai felimfesztivál ún. kiegészítő programjának váratlan szenzációját jelentette Alekszandr Aszkoldov eddig ismeretlen alkotása, A komisszár, mely a polgárháború éveibe vezeti vissza a nézőt. Milyen sajnálatos tény, hogy Aszkoldov esete kimeríti az egyéni alkotói tragikum fogalmát. Amint a fesztiválon a világ előtt kiderült, Aszkoldov nem tehet-