Irodalmi Szemle, 1988

1988/3 - Kövesdi János: A szovjet filmművészet metamorfózisa

274

említettem. És semmi sincs befejezve, tovább folytatódik például a szervezési és az előadói légkörnek, az értékelés bizonyos elveinek megváltoztatása és így tovább. Beszélhetnénk természetesen az ún. „Egyeztető Bizottság” (ez a hivatalos elnevezése) munkájáról is, mely a filmművészek szövetsége mellett működik, s az alkotás során felmerülő problémákkal foglalkozik. E bizottság élén kezdetben az itt jelenlévő Andrej Plahov állt. Jól ismeri a filmalkotással kapcsolatos kérdéseket. E bizottság tovább folytatja munkáját, noha már eddig is sokat tett. Az az eredeti feltevésünk, hogy a bizottság úgy két-három hónapig dolgozik majd, s azzal ki is merülnek a megvitatást igénylő problémák, nem bizonyult reálisnak. Kiderült, hogy komolyan és elmélyülten kell foglalkoznunk továbbra is az általános problémákkal, és hozzálátni az esetleges korrekciókhoz is, tekintetbe véve mindazt, amivel a gyakorlatban találkoztunk, úgyhogy ez szintén nehéz, sokrétű munka. Közvetlenül az ideutazásunkat megelőzően még találkoztunk a szövetségi köztársaságok filmeseivel, hogy teljesebb legyen az összképünk. Jól látjuk, tudjuk és értjük, hogy minden szocialista filmművészetnek megvannak a maga nehézségei, ellentmondásai, és az, hogy most itt vagyunk, csupán egyike sok-sok feladatunknak, s noha ittlétünk időben egybeesik a NSZF 70. évfordulójának ünnepségeivel, a szovjet kultúra napjainak ünnepi eseménysorozatával — nem ünnepi, hanem munkalátogatáson vagyunk. Megvitatjuk a filmművészet időszerű kérdéseit, kicseréljük nézeteinket, keressük a közös nevezőt. Ügy vélem, hogy a vélemény- és eszmecsere a jelenlegi időszakban mindannyiunk számára fölöttébb hasznos.

— A szovjet társadalom, s talán a többi szocialista társadalmak is olyan időszakukat élik, amikor szembesíteniük kell jelenüket az elmúlt évtizedek történelmével, de a korábbi történelmi korszakokkal is, hogy leszűrhessék a megjelelő tanulságokat, levonhassák a szükséges konzekvenciákat. Hogyan látják a történelmi tematikát feldolgozó szovjet filmeket, s az új helyzetben milyen tendenciák mutatkoznak e vonatkozásban?

GERASZIMOV: Azok a filmek, amelyek történelmi tematikát dolgoznak fel, vagy azok a munkák, amelyek a Nagy Október utáni időszak történelmét érintették, természetesen a szovjet filmalap működő, aktív részei maradnak, azok a filmek pedig, amelyek jelentős filmművészeti sikert arattak, továbbra is megmaradnak filmművészeti sikereknek. Elég, ha csak olyan filmeket említek, mint a Csapajev, Lenin októbere, Lenin 1918-ban; senkinek sem áll szándékában revideálni vagy elfelejteni ezeket a filmalkotásokat. Arról van szó, hogy az idő múlásával, történelmünk tudatosításának új korszakába lépve, újra és újra vissza kell térnünk történelmünk fontosabb fordulópontjaihoz, és mélyebben, igazabban, tisztességesebben és nyíltabban kell megvizsgálnunk. Véleményem szerint nem szabad megkerülnünk történelmünk „kényesebb” és nehezebb mozzanatait sem. Csak az ilyen megközelítési mód adhat a művész számára széles látószöget, biztosíthatja számára a széles körű vizsgálódást. Semmiféle előírással, direktívával vagy irányelvekkel vagy tendenciával nem szabad határt senki a művész számára, mint azelőtt. Sokáig úgy volt, hogy meghatározták az irányelveket, és a művésznek meg kellett valósítania a már említett direktívákat. Most éppen fordított a tendencia. Létezik a történelem mint objektív valóság, megvan a lehetőség rá, hogy a művész megismerkedjen az újabb dokumentumokkal, hogy hozzájuthasson új tényékhez. Ügy vélem, hogy ez új ösztönzés lesz az egész filmművészet számára. Lehet, hogy kissé szubjektiven látom a dolgot, de úgy gondolom, hogy e vonatkozásban a nem játékfilmeknek talán meggyőzőbb erejük lesz, talán elsősorban azért, mert alkotóik temérdek új anyaghoz juthatnak hozzá. A játékfilmek sejtetésszerűsége nem bírhat akkora meggyőző erővel egy nép történelmének viszonylatában, különösképpen akkor, ha a közelmúlt történelméről van szó. Ez tehát az egyik lehetséges nézőpont.

— Mihail Jampolszkij, a Goszkino Filimtudományi Intézetének (VNUK) munkatársa a magyarországi Filmkultúra című folyóiratnak idén szeptemberben adott interjújában a szovjet filmtudomány és filmtörténet viszonylatairól szólva többek között megállapította: „Tudományunk alapvető hiányossága a filmelmélet és a filmtörténet közötti szakadék. Ez tarthatatlan. Pedig amíg elméletileg nem értjük meg a film fejlődését, a filmtörténetek írása során nem léphetünk túl az empírián, az ízlésbeli közelítésen. Tudományos szinten nem is lehet filmtörténetet írni, amíg nem ismerjük meg a filmet mint társadalmi intézményt, nem tárjuk föl, milyen nézői elvárásoknak felel meg egy-egy korszakban, hogyan épít be bizonyos műfajokat. (...) Amikor erről vitatkoz-