Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
25 kálásba, még hallgatóságot is vonzott az ablakhoz. Kamaszkorú fiúk és legények toporogtak éjszaka az udvarukon, be is szóltak néha, még ezt vagy azt a nótát játssza el, Pista bácsi, és a nyitott ablakon keresztül szétáradt a dal az éjszakában. S az altató, zenés esték egészen addig tartottak, míg a lányuk tipegve el nem indult. De még azután is elő-elővetette vele a hegedűt, hozzászokott a hangjához. Jól érezte magát Ökröshorváton. Ismert mindenkit, s mindenkinek a zsebébe látott. Szívesen le is élte volna az életét abban a faluban, hiszen már gazdagnak tudhatta magát, egy szolidabb családi ház ára gyűlt össze a nyereségből, de egyelőre semmit nem akart kezdeni a megtakarított pénzével. A háború miatt azonban hamarosan úgy alakult minden, hogy családostul tovább kellett állnia Ökröshorvátról. Fogytán volt a kristálycukor, és a pap két zsákkal szeretett volna tartalékolni. így Kovács úr, úgy Kovács úr, csűrte-csavarta a dolgot, és finoman értésére adta, hogy még soha nem nézett bele kötekedően a könyvelésbe, illetve a boltoskönyvbe, és ha talált is itt-ott kifogásolnivalót a munkájában, soha nem jelentette a feletteseinek, elintézték egymás között és rendben volt minden. Egyszóval maradjanak meg jó embereknek a háború okozta ínséges esztendőkben is, mikor az egyik, mikor a másik atyánkfia szorul Isten és embertársa segítségére. Abban biztos lehet, hogy senkinek semmit nem köt az orrára, még csak nem is egyszerre fuvarozza el a cukrot, s még csak nem is a harangozót küldi érte, ő maga jön el gumikerekű furikkal, hogy semmi zajt ne csapjon, mert mind a ketten tudják, hogy füle van az éjszakának. Hallgatta a pap kínos és körülményes magyarázkodását, és magában meg is sajnálta, ahogy megalázkodott előtte, a kis semmi boltos előtt. Annyira azonban nem hatotta meg a szavaival, hogy mindjárt engedett volna is. Ahogy ott állt a pappal a boltajtóban, a sötét őszi éjszakában, a permetező esőben, a zárórát és a vasredőny lehúzását megelőző csendességben, egészen megkérgesedett a lelke, a gyűlölet szikrája is lángra lobbant benne, amiért a pap arra akarta rászedni, hogy kivételt tegyen vele. Mások örülnek, ha az engedélyezett mennyiséghez hozzájutnak, vagy ha egyáltalán meg tudják vásárolni azt a mennyiséget, hiszen olyan nagy a szegénység, hogy jobb lenne nem látni, de a pap semmire és senkire nincs tekintettel, csak magára és a családjára, neki legyen minden, a többi nem érdekes. Ágaskodott, lázadozott benne a nélkülözéshez szokott családból hozott igazságérzet, s arra ösztökélte őt, hogy tiltakozva nemet mondjon, de hirtelen összezsugorodott emberkének érezte magát a pap előtt, akire akármikor rátaposhatnak, akit akármikor kiűzhetnek a viszonylagos paradicsomi életből, ha nem úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle. A végén örült a titkos ügyletnek, rejtelmesen izgalmasnak találta, ahogy a pap a megbeszélt időben megjelent az udvarban, a raktárajtó lépcsőjénél, micisapkában, a majdnem bokáig érő, istállóban használt kabátjában, hogy ha az úton összetalálkozna valakivel, ne ismerje fel. Addig tartott az izgalma, amíg a pap kifurikozta a cukrot az udvarból, utána mindjárt megnyugodott, mert ha fel is ismerte volna valaki, nem merte volna megnézni, mit tol a furikban, csupán következtethetett volna valamire, vagy találgathatta volna a kitalálhatatlant. A dolog azonban mégsem volt olyan egyszerű, amilyennek látszott, bántotta a lelkét az igazságtalanság, és a gyötrelmét is mintha mindenki látta volna, aki a pult másik oldalán szemben állt vele. A felesége vette észre leghamarabb, hogy szenved, s nem hagyott neki békét, amíg be nem avatta őt a titkába. Aztán nevetett rajta, hogy semmiség miatt emészti magát. Nem idegennek adta azt a két zsák cukrot, hanem a felettesének. Talán meg is békült volna a cselekedetével, mert háború ide, háború oda, a bolt még mindig jól jövedelmezett, a haszonból tűzoltószertárt építettek, meg
