Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
26 harmóniumot vettek a református felekezeti iskolába, fény ragyogta körül, szemben és a háta mögött is dicsérték, soha ilyen boltosa nem volt Ökröshor- vátnak, és soha ilyen kocsmárosa, jó alföldi borokat mér, és legalább tízféle pálinkából válogathat a vendég. A pap azonban gondoskodott róla, hogy már soha ne béküljön meg a leikével. Igaznak bizonyult a mondás: ha ujjadat mutatod, kezedet kéri. A lelkek pásztora újra megjelent nála, közvetlen záróra után. Annyira udvarias és előzékeny volt, hogy a redőnyt is majdnem ő húzta le helyette. Meg is tette volna, ha fejét rosszallólag megcsóválva rá nem szól a papra: — No de tiszteletes úr! Még én vagyok a boltos! Igencsak feje tetején állna már minden, ha az Isten földi szolgája végezné a boltosi teendőket, mert akkor nekem meg áldoztatnom kellene a híveket az Úrasztalánál — fordította tréfára a szót. — Okos ember maga, Kovács úr! Nagy szerencséje Ökröshorvátnak, hogy ilyen üzletvezetőt kapott... Mindezt a pap a vasredőny lehúzása után mondta, a szabad ég alatt. És folytatta az elkezdett dicséretet, s ő zavarban volt, szégyenpír égette az arcát, nem tudta, mitévő legyen, a földet rugdossa-e a cipője orrával, vagy lehajtsa egészen a fejét, mintha a világ minden bűnét magára vállalva most esdekelne bocsánatért, s azt sem volt képes határozottan eldönteni, hogy zsebre dugott vagy hátra fűzött kézzel hallgassa-e a papot, akiből szakadatlanul zuhogtak rá a tömjénező szavak. Sok minden megfordult a fejében, míg a tiszteletes urat hallgatta, legfőképpen pedig az, hogy ha sógora, illetve a nővére nem ültetnek bogarat a fülébe az üzletvezetőséggel, mára őt tette volna az élet csúszó-mászó féreggé, és úgy képzelte, hogy ha lenne egy olyan égig érő létra, amelynek a fokain a világ minden élőlénye elférne, akkor ő biztosan a legalsó fokán állna, beláthatatlan messzeségben paptól, jegyzőtől, tanítótól, csendőrlaktanya- parancsnoktól és mindenkitől, így meg mintha a pap és a többi úr állna a létra legalsó fokán, s ahányan csak vannak, mind felnéznek rá. Már bánta, hogy könnyelműen engedékeny volt az első két zsák cukornál. Nem lett volna szabad belemennie a szégyenteljes játékba. Ha most nem áll meg a lejtőn, és nem lesz képes nemet mondani, nem nehéz kitalálni, idővel hol végzi az üzletvezetőséget. Forrt benne a méreg, de a lelkében dúló viharnak a szemében és az arcán látható jeleit elrejtette az éjszaka sötétje. Abból, ami a lelkét felkavarta, a pap nem vett észre semmit. S nem is a további két zsák cukorra volt szüksége. Egy hordó petróleum kicsikarásáért zuhogtatta rá hosszan az émelygős, hízelgő szavakat. Azt is úgy vinné el, mint korábban a két zsák cukrot. Szerette volna beleordítani a csendbe, az éjszakába, a világ fülébe, hogy nem és nem, szó sem lehet róla, a pap azért pap, hogy soha, semmilyen körülmények között ne szedjen rá senkit csalárdságra. De hang nem jött ki a száján, s még csak elutasító mozdulatra sem lendült a karja, csupán annyit nyögött ki, az ellen is tiltakozva minden porcikája: — Jól van, tiszteletes úr! Mikor tetszik jönni a petróleumért? — Most mindjárt jövök, csak hazaszaladok a furikért! — hallotta a pap hangját. — Jól van, tessák jönni, addig nem fekszem le! Az öregember fölött mintha félrebillent volna az ég, s szemében összezsugorodott a loketi világ. Mintha minden ember és élőlény kiszorult volna a kisváros falai közül. Vagy azért, mert elriasztotta őket a fület bántó csend, vagy mert valami roppant nagy erő tört be Loketba, amely elől mindenkinek és mindennek menekülnie kellett. Talán egy emeletes házakat átlépő óriás járt itt, aki házakat emel fel s rak le oda, ahová akar. Milyen jó lenne, ha az ő házát
