Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Vajkai Miklós: Álarcok és szerepek
264 Nicholaus Borowskiba botlott. A néhai diákot rá nem jellemző bátorsággal leszólította. Egyszobás lakásába invitálta. A valahai ifjú már középkorú, élet-sikálta férfi volt. Fényesre kopott, lötyögőssé vált sötét színű nadrágot viselt, amelyet egy-egy észrevétlen pillanatban ideges kézmozdulattal meg-megigazított. A fehér inge alatti trikó már elveszítette színét a számtalan mosástól. A férfi teljes valósága mintha az összhangot igyekezett volna táplálni. Akárcsak a gúnyája: teljes lénye kifakult a megpróbáltatások karavánjától. És aki legalább egyetlen alkalommal már volt valaki, képtelen arra, hogy tökéletesen feloldja magát, múltját, mindenét. Jelenében: a két tűz közötti állapot... Nodier öreges bölcsességgel arra gondolt, hogy ha az ember tehetséget kapott a természettől, ha tűzön és vízen át is: feltétlenül élnie kell vele. És aki menet közben visszatáncol, vajon mit érdemel, ha emelkedik a Sors keze... Borowski nyilván kereket oldott volna. Gyakran kitért a kötelességek fogódzói elől. El, csak eltűnni... Elfeledni, hogy egy tapadós vénember sok pénzt, tán egy vagyonnyit költött rá, hogy embert mintázzon belőle a saját képére és örömére. De az a kurva pénz, minél több volt belőle: annál kevesebb. Minél gyakrabban kacsintott rá a summa: annál lehetetlenebb helyzetekbe került. És mikor már túl volt árkon és bokron: ez az eltaplósodott vénség nagy váratlanul leszólította. S most itt csücsül egy hintaszékben. S a szemközti falon díszbetűs felirat: „Adj enni, ha éhezem, adj inni, ha szomjúhozom.” És Nodier már jött is. Pohos hasára kis konyhakötényt madzagolt, és ebédet hozott Nicholaus Borowskinak. Előételként savanyúhalat tálalt fel. Majd bableves következett és pörkölt galuskával. És ebéd után fonott kalácsot és egy csésze teát tett a néhai diák elé. Hozott egy kancsó bort. És egy poharat. A hajdani diák sietve és bizonytalankodva evett. Miközben Nodier azt mondta: ő maga csak tizenöt órakor ebédel. Ehhez szokott. Nodier: — ízlett? Tényleg ízlett? Látja, ennek örülök... No, most már... Talán egy szivart... Nem, neeem? Jó ... Hát akkor: beszéljen ... Hadd ismerkedjünk ... Elvégre jó ideje tudunk egymás létezéséről... Borowski úr ivott a borából. A szesz sietős hatással megemelte a hangulatát. Nekibátorodva így szólt: — Előbb önre lennék kíváncsi. A jótevőm volt. Sok pénzét elherdáltam. És eközben olyan irányba sodródtam ... Nodier: — Hagyjuk ezt... Számomra, uram, mivel mindig is tetemes vagyon birtokosa voltam, számomra a pénz: semmit sem jelent... Tehát... Ön tévúton jár, ha azt hiszi, hogy a pénzem miatt neheztelek... Viszont, ha az életemre kíváncsi, hadd mondjak el egyet s mást... Hadd legyen RÖLAM ALKOTOTT KÉPE ... — elnevette magát. Nézte, mint emeli fel poharát Borowski. Keresztbe vetett lábakkal ült a hintaszékben. Az arcán — mint az igazán nagy tétekben játszóknak — megfeszült a bőr. Korán hervadó, játszmáiba korán belebukó férfi volt, akiből [erről ugyan nem tehetett) hiányzott a laza és természetes elegancia. Gyökös, reménytelenül elnehezült lélekkel, taplósodott ösztönökkel, melyeket mord elődeitől örökölt, mit is kezdhetett volna ... Nodier: — Mivel a sorsom felől én tájékoztatom, ez fölöttébb gyanússá teszi a helyzetemet. Tehát: tömör leszek: Elődeim jómódban élő középosztálybeliek voltak. Atyai nagyapám ügyvédi irodái több mint három tucat városban működtek.., A család megannyi tagja legalább négy-öt nyelven értekezett... Az anyám
