Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Vajkai Miklós: Álarcok és szerepek
263 uralkodik. Nem ostoba és nem is bölcs elrendezettség. REND, amely önköréből sohasem lép ki... Nyár derekán egy plakát Theophilius S. Simonas tárlatát hirdette. A képcsarnok hosszú és valószínűtlenül keskeny termeiben égetőn fehér — borzas indulatokat kiváltó —, egyenetlenül mázolt vásznak függtek. Fehérre igeneit kartonok. S négyzetméteres rajzlapok ... Nodier úr az egyik ablaknál irkanagyságú rajzlapra lett figyelmes, amely parányiságával csalogatta, provokálta őt. A pőrére vetkezett papírlap jobb alsó sarkába a kor művésze a ronda B/II-es ceruzájával ezt körmölte: Vizet, vizet, vizet. Az öregember szinte önkívületben hagyta el a termet. Atgaloppozott a Belvároson. Villamosra szállt. Meg akart feledkezni Simonas úr alkotásáról. Vizet, vizet, vizet. Az az átfogó mészízű fehérség, az a benne dagadó-hullámzó fehérség: nem, nem az élet zsendülő síkját, nem az élet édenét rikoltotta. Vizet, vizet, vizet... Betért a város Központi Temetőkertjébe. A sírok közt húzódó utakon ődön- gött. Talán megsejtette, hogy a gazdagok temetőkertjének minden négyzetméterét elmossa a féltávoli jövő. Amíg a nagyváros északnyugati peremén lévő, nincstelenek számára rendeltetett sírkert perspektívája az elkövetkező évtizedekben igencsak kibontakozik. Az állandósult változásokban ez természetes. Ahová a bolhás koldusokat és az életből önszántukból távozottakat hántolják: nemsokára majd az új társadalom mitugrászait temetik. Gazdagon kivitelezett sír- kamrákat építtetnek — közvagyonból. Hiszen egyetlen társadalom sem maradhat fenn legendateremtés nélkül. Ez a kötőanyag a SEMMI és a VALAMI között. A küldetése elvitathatatlan. Akkorra, persze, jan Nodier halott lesz. S a halott ember: nem ember. A halott emberben nem lehet gyönyört lelni. A halott emberrel nem lehet demokratikusan viselkedni. Ő tehát halott lesz. És nem tudhatja majd meg, hogy pár esztendővel a halála után Pressvár egyik temetőjébe egy kontinensméretben is új betegség első áldozatát helyezik. „Így válunk Európaivá ...” — mondhatnánk cinikusan. Kezébe került a Közgazdaságtudományi Egyetem nyilvántartási listája. A rászorulók közül Nicholaus Borowskit választotta. — öt pártfogolom majd. Legyen egymáshoz szerencsénk ... Ettől számítva Borowski úr lett a szeretetre éhező öregember mindene. Bo- rowski, a diák, aki előtt, ha Jan Nodier akarja, nagy jövő áll... A következő napon szép summát küldött neki. S egy rövid levelet is írt. „Egyedül élő, idős ember vagyok. Ha én sohasem, de a tanulmányaim végzésének idején az évfolyamtársaim közt voltak, akik éppen eleget nélkülöztek. E csekélyke segítségért nem kérek öntől egyebet, csupán azt, hogy szorgalommal, kitartással tanuljon, és ha tanulmányait befejezte, s a sikerek útját járja, ne feledkezzen meg arról, hogy honnan indult, és mennyit nélkülözött. S a céljait úgy környékezze meg, hogy szorgalmában ne váljon kegyetlenné az embertársaihoz... Kérem, levelet ne írjon, és ne látogasson meg, híve, Jan Nodier, nyug. közgazdász.” Borowski úr a kapott pénzküldeményeket mindvégig elfogadta, és sietve elherdálta. Drága ruhákat vásárolt magának. Előkelő társaságokba járt. Ösztönei gátat szabtak reményeinek. Jan Nodier — ő szükségét érezte annak, hogy életét a lehető legártalmatlanabb módon valakiéhez kösse, egy ifjúéhoz, aki afféle élő falként szolgálhatott volna a nagy korzózásban a Semmi felé. De az öregember csalódott utódjában. És akit csalódás ér: feledni akar ... Nos, Jan Nodier — jó évtizeddel később, immár közel a nyolcvanhoz — egy nyárközépi, kánikulai napon, pontosan déli tizenkettőkor a D. utca sarkán
