Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Vajkai Miklós: Álarcok és szerepek
262 A férfi készített egy jókora ládát. Abba gyűjtötte mindazt, amihez Anne- marie-nek köze volt. Autóbuszjegyek, mozijegyek, levelek, utasítások, széljegyzetek, néhány selyemholmi s féltucatnyi drága fülbevaló, karkötő és egyéb csecsebecse lelt helyet a láda gyomrában. — Lám, lám: mindennek megvan a maga rendeltetése, Annie... Mindaz, ami számomra te voltál, most e jókora ládába kerül... És ezt a jókora ládát most bezárjuk, és itt rostokol majd benne a közös múltunk, itt butul ítéletnapig ... — gondolta cinikusan. — jó, hogy nem vagy itt, Annie... Amíg együtt voltunk, alig győztem az álláspontjaimon változtatni... És már úgy tűnt fel, minden-minden elherdálódik belőlem... A dolgokon változtathatunk, Anne- marie, de teljesen nem adhatjuk fel magunkat, mert olyanok leszünk, mint a vizezett tej... A félhomályban kuncogott. Maga előtt látta az anyja segédletével elhibázott ifjúságát. Majd azt az életszakaszát, amelyben Annemarie Veneris dominált. — Annie ... Annie elment._. Nemrég még itt ült... — Ügy távozott el, hogy Nodiernek az volt a benyomása: semmit sem tudott meg róla. Legfeljebb azt, amit a külleme elárult. Az éjszakai együttlétek után: a csípős ammónia illatára emlékezett, a felesége izzadtságszagára, az arányosan szép, szőke testére, amely a kövér Nodiernek páratlan örömöket kínált. Ez az asszony, aki a testi szerelemben mindvégig szinte önmagát múlta felül, mintha nem is szerelmi aktusról lett volna szó, inkább párviadalról. A hivatásos sportolók dolgoznak meg ennyire. Ez a számára rejtélyes nő, aki szerelmi virtuozitásával és elszántságával akárha legyűrni akart volna valamit, olyasmit, ami iszonyú sebességgel és végzetszerűen közelített feléje ... (Amíg együtt éltek, Jan leginkább a kézzelfogható dolgokat vette észre. Az éjjelek és a nappalok tulajdonságainak ellentéteit. Meg azt a sohasem csillapodó gyűlöletet, amellyel Annemarie tönkrebombázta Nodier úr magánvilágát ...) Ám hiába zárta be a ládát. A kulcsát hiába hajította ki az ablakon, mert hónapról hónapra fel kellett nyitnia, s hónapról hónapra elsétálhatott a háztartási cikkek áruházába, hogy egy másik lakatot vásároljon. A láda, a lakat, a kulcs ... Halottak napján — szürkület után — a Kék Álmok nevezetű mulató előtt részeg társaságba botlott, és igen piszok dolgot műveltek vele. Hiába könyör- gött, hiába mondta: „Öreg ember vagyok, kérem, könyörüljenek rajtam...” Hazafelé bukdácsolva keserűen gondolt arra, hogy lépten-nyomon eléri a büntetés, amiért másképpen bútorozta be az életét, mint a legtöbb ember... — Öreg vagyok. Sehonnai senki. Ha elpusztulok, tán három lapátnyi föld sem kerül fölébem ... A megaláztatás is ... rászolgáltam ... mert sohasem rajongtam a tartós, de kényelmetlen kapcsolatokért... Hatalmas lakását egyszobásra cserélte el. A város másik végébe költözött. Aztán hónapokon át a kereveten feküdt. A mennyezeten sétafikáló legyeket figyelte, melyek a telet, a hideget is átvészelték. Pedig tél volt a javából. És az öregember csak ritkán gyújtott be. — Kivártak. így vagyunk ezzel mindannyian. A legvagányabb példányt üvegpohárba helyezte. Ellátta élelemmel. És alig múlott el egy hét, Jan Nodier lekottázhatta magának, hogy ami a légynek is ártalmas, az a sorvasztó magányérzet, a rabság érzete. — Mondja csak, Jan Nodier, mennyi ideig élnek...? Mármint az ön legyei? — Mennyi ideig? Mennyi ideig él egy törpefenyő? Hány esztendeig a teknőc, a paradicsommadár? — letűnt ismerőseire gondolt. — Mindannyian addig létezünk, amíg okunk van rá. A dolgok mögött örök és elmozdíthatatlan REND
