Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Gál Sándor: Árnyjáték
260 valami végtelenség-tudat halál-tudat lassú pörgése neszez lehajolva se látni a törések árnyvonalát pedig a valóság része ez is a készülődés a bejeié pillantás a majdani űrré-válás lehetősége ami bévül már TUDOTT de kívül még jele sem látható ODALENT az egykori játékok s az egykori ünnepek tűnő alkonyat sugárzása már nem is a távolság a honnan hová hanem valami nevenincs derengés a belső táj felett háztetőkön a tél s a lombtalanság a szél kapujának kinyílt szárnyain itt a halottak ideje temetők némasága a föld alá ‘költözött otthon- és haza-azonosság odalent új térképet rajzol a hiányzó isten SEMERREFELÉ eltántorgok az időben még estéli csillagok mentén a lehulló sugárzás fényében semerrefelé magamtól is elköszönök jó éjszakát pihenést álmokat az átváltozás örök csendjét a visszatért arányok nyugalmát ahol már nincs közel és távol s ahol minden mérték érvényét veszti
