Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Gál Sándor: Árnyjáték
259 ÁRNYJÁTÉK ŐSZI HANGULAT felizzik a táj hallgatón és magányosan hártyakék köd őrzi a csillagok emlékeit virágok éke feketedik s zörrenő szamártövisre hajlik az ég csak a hiány látható s hévül ami még megőrzi önmagát rejtekezve és várakozón a majdani kikelet hitével vagy anélkül immár HARMAT HŰVÖSÉBEN arccal fordul az ég titkot old szikár tarlók felett az idő üszke harmat hűvösében haldoklik a csend TÉL HALOTTAK EMLÉKEK ahogy ott feküdtek a kinyílt kráter hócsipkés udvarában mintha még szólni szerettek volna vagy inteni a szándék szinte látható odadermedt a pillanathoz mely a halálban öltött valót eltévedt árnyak nyúltak el hónaljuk alatt kigyöngyözött ajkuk szegletén pár cseppnyi vér takarták fehérbe magukat s mozdulatlanságuk lidérces erőt sugárzott meneteltek láthatatlanul láthatatlan mezőségeken által vittek fegyvert és csókot és halált vitték a megérkezés végső mozdulatát s lett a szívük havas tulipán ahogy ott feküdtek csizmátlanul immár födetlen arccal európa halált-virágzó kertjében ahogy ott feküdtek gyermekkorom hajnalán a névtelen idő virulásában szemükben kék nefelejcsek szempilláikon lila dér KESERŰ ősz vers-idő a hajnal epét köpet keserű szédület tántorgó ég alatt kékre kék ahogy a magasság hasad nyithatatlan végzet rozsdáink a zuhanás horhosok némaságán halottakhoz hajló magány nincs ítélet a mozdulatban csak elfogadás AMI MÁR TUDOTT a napok egymásba hajolnak megöszül bennük a szél elkeveredik az est s a hajnal GÁL SÁNDOR
