Irodalmi Szemle, 1988
1988/3 - Ozsvald Árpád: A gyermekkor balladája, A szfinksz
OZSVALD ÁRPÁD 2 58 A GYERMEKKOR BALLADÁJA Micsoda sikoltás — a föld tengelye is kifordul, valahol sírnak a margaréták ... Árva gyermekkorunk kóborol, összekoccannak az égi planéták, parázslik a sarki fény, fátylai redősen lebegnek felettünk, harmincnyolc nyarán vacogva lestem házunk udvaráról a sziporkázó csillagpázsitot, s hallgattam a vének jóslatát: — Háború lesz, éhínség, döghalál! Micsoda zokogás — a megrakott szekér is belecsikordult, hajnalra megőszültek az álmafák ... A szekerek meg csak egyre mentek az ágyúdörgéstől terhes virradatban. Szétszórt morzsáimat felcsipegették a galambok meg a pipiskék — azóta se tudok hazatalálni. A SZFINKSZ A szfinksz nem kérdez, a szfinksz nem felel, hatalmas kőszakállal fölötted térdepel. S jöhet majd ezer év, tízezer, millió, egyszer csak visszatér az Einstein űrhajó. A kihalt földgolyón nem lesz már semmi sem, futóhomok alól csak a szfinksz énekel, egyedül énekel...
