Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
23 körülpillantani, de nem sikerül. Mozdítani próbálja a karját, hogy keze fejével letörölhesse homlokáról a verejtéket. Az sem sikerül. Elérhetetlen csúcs a homloka. Aztán megint: miért, hogy senki nem keresi? A felesége sem furcsállja, hol marad ennyi ideig? Fogalma sincs róla, milyen hosszan tartja fogságban a mozdulatlanság, de a mellkasát már nem akarja összeroppantam az a bizonyos vasmarok-szoritás. A lába azonban még mindig olyan, mint az ólom, a szempillái is ólomsúlyként nehezednek a szemére. Aludni lenne jó, így a falhoz támaszkodva, beleolvadni a szürke vakolatba, malterrá átlényegülve beleveszni az örökkévaló anyagba, ne maradjon nyoma annak, hogy itt élt valamikor. Ne írhassa senki rejtélyként a fejfájára: született 1907-ben Özdon, meghalt 1987-ben Loketban . . . Csak ez a csend ne fojtogatná, csak ez a kihaltság ne lenne annyira ijesztő! Azt sem bánná, ha gyermekek és felnőttek állnák körül, és kinevetnék, vagy szemtelenül leköpködnék, mint olyat, aki soha nem tartozott egészen közéjük, csak történne már valami. A súlyos csend, az elmúlás ijesztő csendje be akarja szakítani a dobhártyáját. Embernek, parányi élőlénynek is mindent abba kell hagynia egyszer. Ügy alakult az ő élete is a harmincas években, hogy a hegedűt félretetette vele. A kutya is akkor bolondul meg, amikor a legjobb dolga van. Őt is akkor fogta el megint a nyugtalanság, amikor Zománcról visszatérve jó állást kapott a vasgyár főműhelyében. A nővére ültetett bogarat a fülébe, aki egy üzletvezető felesége volt. Ne járjon gyárba, többre megy egy jól menő üzlet vezetésével! Sokáig habozott. Bizonytalanította a döntését, hogy harmincban megszületett a kislányuk, Lilla. Már érte is felelősnek érezte magát. A mesterségét tudja, a kereskedést meg tanulnia kell; kitől leshetné el a csínját-bínját? A kis falusi fogyasztási szövetkezetekbe egy ember kell, nincs segéd, inas, csak a feleség vagy a gyermek segíthet ki. Sógora és nővére közös erővel végül meggyőzték, s feleségével beköltözött az ökröshorváti Hangya szövetkezet lakható részébe, egy nagyobb és egy kisebb szobából álló lakásba, amelyből ajtó nyílt a konyhába, az üzletbe, s onnan tovább a kocsmába. A szövetkezeti épületnek és raktárnak nagy, tágas udvara volt, könnyen megfordulhatott rajta a szekér, a sok szárnyas is jól elfért a kerítésen belül, s a konyhától legtávolabb eső részen veteményeskert volt, mellette fatartó, sertés- és tehénistálló. Egyszóval úgy érezte, mintha az ígéret földjére érkezett volna. A vasgyár olajfoltos munkaruháját fehér köpennyel váltotta fel, s elindult az új, ismeretlen úton. Nem volt nehéz a kezdés. A sógora és a nővére ellátták tanáccsal, miből mennyit rendeljen, hogyan mérjen és kezelje a kasszát, hogyan védekezzen az üzletvezetők legfélelmetesebb réme, a pusztulást jelképező mankó ellen. Ment minden simán, nem gondolta volna, hogy olyan könnyen beletanul az új mesterségbe. És hát a rang! Mintha közlegényből egyszerre századossá léptették volna elő. A pap, a tanító és a jegyző társaságába került, s nem győzött eleget csodálkozni azon, hogy a falunak ezek az előkelőségei hitelre vásárolnak nála. Kóstolgatni kezdte azt a világot, amelynek ő került a legközepébe, hiszen mindig az az úr, akinek tartoznak. A felesége már második gyermeküket hordta szíve alatt. Lány lett az is, a Klára nevet kapta. De az asszony nem állt félre a pulttól, a nap jó részében az üzletben tartózkodott, élvezte a kiszolgálást. És a tekintélyt, amely a boltosnénak is kijárt. A halál szelétől érintetten is torz mosoly ült ki arcára arra a fura helyzetre gondolva, amelybe az üzletvezetőséggel csöppent. A körjegyzőségi hivatalban csúszó-mászó féreggé vált mindenki, mert a jegyző nemcsak elvárta, hanem meg is követelte a hajbókolást, a kocsmában azonban felcserélődött a szerep, ott a jegyző járt elöl a megalázkodásban, néha már kellemetlen is volt, ahogy körülhízelegte őt a szavaiaval, dicsérte a kocsmát és a boltot, s ezekkel együtt
